Sziasztok! Újra itt, újult erővel belekezdek ebbe a részbe, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Mivel már nem emlékszem a régi elméleteimre, gondolataimra, elképzelhető, hogy más irányba is elviszem a történetet, de az biztos, hogy addig itt maradok, míg le nem zárom. Nem tudom ez hány fejezetet takar, de teljes lesz a blog ^.^
XOXO
VattaCukor♥
21. fejezet
/Edward szemszöge/
A sír kifosztása után semmi nyomra nem bukkantunk, holttestet sem találtunk, az ég világon semmit sem. A falka sem bukkant semmire a térfelükön. Mintha mindent nyomot a föld nyelt volna el. Az összerongált nyughelyet amennyire lehetséges volt, rendbe tették, hiába is állt az üresen. Fogalmunk sem volt, hogy ki és hogyan tehette ezt.
Egy héttel később viszont elterelte egy különös ügy a gondolatunkat erről a problémáról. A semmittevés következtében, Emmett a csatornákat váltogatta a tévében, amikor egy igen érdekes eseményre lettünk figyelmesek. Rögtön vissza is kapcsolt a hírcsatornára, ahol elborzasztó képeket mutattak fel a nézők elé, de hiába is volt eltakarva a vér, mindenki tisztában volt vele, hogy milyen is lehet az eredeti kép.
NwYork egyik eldugott részén fedezték fel a gyilkosság nyomait, azon is belül egy elhagyatott raktárban. Mindent vér és korom borított. A testek, amik porrá égtek, azonosítatlanok maradtak, de mi azonnal felismertük a vámpírtest utáni nyomokat és foltokat. Hasonlót láttunk már, csak az a szemünk láttára vált köddé, viszont ezt ott hagyták. Mindenfelé égett holttest nyomok terültek el, mit sem sejtve az emberek ezekről a bizonyítékokról.
Családom gondolatait hallgatva, mindannyian egyre gondoltunk. A tettes ugyanaz volt, ugyanaz a vonzó teremtés, aki itt is elintézte megszökött áldozatunkat. Carlisle gondolataiban olvasva a kíváncsisága felülkerekedett és rögtön a dolgozószobájába vetette magát, hogy repülőjegyeket foglaljon. Saját szemével akarta látni a helyszínt. Alice rögtön utána rohant, mert látva a jövőt segítette ki apánkat. Mindnyájunk számára elintézte a repülőjegyet, ami röpke két és fél óra múlva indul, így mindenki elrohant, hogy összeszedje a szükséges holmiját és kocsiba ülve elindultunk a reptérre.
Odaérve azonnal csekkolnunk kellett és már repültünk is. A feszültség, ami egész úton ránk telepedett, csak az épület lezárt területén hagyott alább. Óvatosan, figyelve környezetünkre lopakodtunk be a raktárba és néztünk meg mindent.
Csak az összeégett vámpír szagokat éreztük, semmi mást nem tudtunk felfedezni. Az egész hely porrá égve terült el alattunk. Semmit sem kímélt a tűz. Láttuk, hogy egyetlen egy emberi hamu sem volt ott, így egy közeli hotelban lefoglaltunk az éjszakára szobákat, ahol megbeszéltük a látottakat. Egyedül Jaspernek volt ismerős egy kicsit az egyik vámpír szaga, de nem volt magában biztos, mert már múlóban és halovány volt az. Elmondása szerint régen egy csapatban harcoltak, de levált tőlük, mert új életet akart kezdeni. Ezután csak annyit hallott felőle, hogy kényszeresen gyilkolt családokat, szerte a világon. Halkan megjegyezte - a lányok miatt -, hogy kedvence a csecsemők vére volt, mire Esmee az arca elé téve kezét elvonult az egyik szobába, s követte ős Rose és Alice, akik az este további részében nem mozdultak ki onnan. Rosalie hangja törte csak meg egyszer a csendet, miszerint legalább meglakolt a bűneiért.
A reggeli híreket nézve, viszont megint hirtelen bejelentést tettek, amiben az állt, hogy hasonló gyilkosság történt Dallasban, mint NewYorkban. Így Forks helyett azonnal oda utaztunk és szemügyre vettük az éjszaka folyamán a helyszínt, de szintén nem bukkantunk semmi nyomra. És ez így ment Chicago-ban, Floridában, Torontóban, később már Európában is felfedezték ezeket az eseményeket, mint például Párizsban, Münchenben és még sorolhatnám merre.
Családommal biztosak voltunk, hogy nem csak ezeken a helyeken történt ez meg, hanem olyan kisvárosokban is, ahová nem ér el a sajtó, híradó keze. A vámpírok mozgolódásba kezdtek, mert időközben ők is rájöttek, hogy ezek a parázs nyomok fajtánk bélitől származtak, s próbálták az eddiginél is jobban összehúzni, elrejteni magukat. Még Volterra is elcsendesedett, sőt az uralkodók is elhagyták a helyet, menedékbe vonulva, amit senki sem tudott, hogy hol van. Ezt is csak onnan tudtuk meg, hogy Carlisle miatt utaztunk el oda, mert fel akarta kutatni a kastély könyvtárát, hátha van valamilyen feljegyzés a régmúltból erre a helyzetre, de semmit sem találtunk.
Míg mi az világot jártuk, a falkával is tartottuk a kapcsolatot, akik megpróbáltak visszatérni a megszokott élethelyzetükbe, kisebb-nagyobb sikerrel. Bella halálán egyikük sem volt hajlandó továbblépni. Egyszerűen képtelenségnek gondolták, hogy ne legyen közöttük. Unokaöccse talán kicsit jobb állapotba került, mint mikor elhagytuk Forks-ot - immáron három hónapja -, de a mai napig sír, s csak Leah tudta megnyugtatni a kicsit, mivel a bevésődése.
Volterára visszatérve. Már egy hónapja vagyunk itt, amit nem igazán szívlelek, de tenni ellene még nem tudunk. Egyik nap viszont egy igen érdekes esemény történt. Marcus léptei csapták meg a fülünket, s pillanatokkal később Ő maga jelent meg az ajtóban. Csodálkozva néztünk fel rá, hogy mit keres itt egymagam, míg a két testvére sehol sem volt.
- Öreg barátom, de régen láttalak már! - ölelte meg apámat Marcus, majd minket is üdvözölt - Minek köszönhetem látogatásotokat?
- Kutatunk a feljegyzések között, hátha találunk valamit a jelenségre, de eddig semmire sem bukkantunk - lapozott át egy újabb könyvet Carlisle.
- Betéve fújom az összes dokumentumunkat, Carlisle - ölt le az egyik megroggyant székre - Semmit sem fogsz találni.
- Sajnos én is így érzem - rakta le a papírokat Jasper is.
- Én, Marcus barátom, te miként jöttél ide vissza? - ült le mellé Carlisle.
- Rájöttem, hogy hiába is bujkálunk, ha akar az a valaki megtalál. Emellett nem érzem úgy, hogy bármi rosszat is tettem volna, ami miatt nekem el kellene rejtőznöm.
- Szóval biztos vagy abban, hogy ez az egész valaki műve? - néztem rá.
- Ki más lenne képes így elbánni egy vámpírral? Ha többen lennének, azt tudnunk kellene, mert egynek közülük is meg kell, hogy haljon, ha erőfölényben lennének az áldozatok. Kizártnak tartom, hogy egy hadsereg legyen, mert azt a mozgást észlelnünk kellene - fejtette ki véleményét Marcus, amiben igazat adok neki - Csak azt nem tudom, hogy mégis kinek lehet ekkora ereje, hogy egy egész teremnyi vámpírral végezzen, majdhogynem egyszerre. És azt sem tudom, hogy miként választja ki az áldozatait.
- Erről van egy feltevésünk - nézett fel Carlisle, majd rám nézett, hogy mondhatja e, s én bólintva beleegyeztem - Az eddigi vizsgálataink alapján arra a feltevésre jutottunk, hogy az áldozatai bűnöző, kifejezetten nagyobb kártevő vámpírok. Mindössze csak pár nyomból tudunk erre következtetni, mert akadtak az áldozatok között távolabbi ismerőseink, akik emberi vért fogyasztanak, nagyobb mennyiségben.
- Hm, ez igazán különös... Sőt, igaz lehet. Mi is folytattunk kutatást, és bukkantunk régi Voluris katonáinkra, akik leadva a köpenyüket, leváltak rólunk, nagyobb galibát okozva ezzel az emberek világában...
Marcus beszédét telefonom csörgése zavarta meg, amit arrébb vonulva fülemhez emeltem:
- Beni eltűnt - vágott a közepébe Jacob, minden kertelés nélkül.
/Tudjuk.ki szemszöge/
Minden vámpír mögött van egy gyenge, önálló réteg, aki a legveszélyesebb. Néha még én is a szintjükre csökkenek le, de közel sem olyan durván mint ők. Isten ment, hogy én olyan legyek, mint ők. Bár nem tudom, hogy milyen az igazi kilétem, mert semmire nem emlékszem a múltamból. Mindössze csak egy két képfoszlány ugrik be néha néha, de hamar homályba is vész. Hogy szétválasszam a múltam és jelenem igazén könnyű. A múltamból mivel semmire sem emlékszem, még bosszúságot sem érzek, hiszen az egy fekete pont, és nincs min bánkódnom, hogy elveszítettem. Viszont egyetlen egy dolog mindig kísért, vagyis kettő. Egy aranybarna szempár, és egy csecsemő a karomban.
A jelenem viszont konfliktusokat szül. Szinte szociális fóbiával küszködök, ha társaság közelébe megyek. Rám jön a pánik és ha elveszítem a fejem, nem emlékszem, hogy mit csináltam az idő alatt, s vértengerre, füstre és hamuval körülöttem térek magamhoz. Nem tudom, hogy választok ki az áldozataimat, de ma már tudom, hogy akiket megölök, nem kell sajnálnom, mert ugyanúgy bűnösek, mint én. De nem, én nem vagyok az. Én csak a gonoszokat szabadítom meg a Földtől. Kiirtom a számomra zavaró tényezőket, hogy ne rontsák tovább a környezetet és ne öljenek ártatlan családokat, embereket.
Eleinte nem tudtam kiket ölök, csak öltem azokat. De, ahogy fejlődtem rájöttem, hogyan kell megfélemlíteni áldozataimat és vígan dalolásztak más gyilkos társaikról. Igaz, a legtöbb csak akkor kezdett beszélni, amikor azt mondtam neki, hogy ha elárulja ki az, nem fogom megölni, de ez csak egy hazugság. Aki megérdemli, az meg is hal. Az, hogy életben hagyom csak egy szó, mint a többi. Így haladtam államról államra, s jártam meg szinte az egész világot, néhol kitérve következő zsákmányomhoz.
Gondolhatja bárki, hogy mentális állapotom nem normális, de én tisztában vagyok vele, hogy teljesen jól és egészséges vagyok. Az aki régen voltam, már halott, bárki is voltam. Volt, hogy odamentem egy ártatlan emberhez, és megkérdeztem tőle, hogy Ki vagyok? de a válaszát sem vártam meg, otthagytam őt, s semmivé lettem. De csak számára. Igen, sokkal gyorsabb vagyok mindennél. Érzem a levegőben a pólusok áramlását. Az energia sűrűségét. A villámok erejét. Az élet értelmét. Érzem az emberekben lévő folyamatok lezajlását. A részecskék megjelenését. Mindennek a tudatában vagyok
Elsőnek, amikor tisztán tudatomhoz tértem, s nem vakított el semmi, megijedtem magamtól, az emberektől, mindentől, ami körülöttem volt. Egy sötét alagút alján voltam napokig, majd egyre kijjebb és merészkedtem a fényre, ami szinte vakított, de később már azzal sem volt problémám. Testem magától reagált mindenre, ami körülöttem zajlott, s védett meg minden veszélytől, ami rám leselkedett. Az eddigi rejtekhelyem elhagyva magamba néztem és rájöttem, hogy szinte semmi sem lehetetlen a számomra. Erőm teljében voltam és vagyok a mai napig. Életerőm kifogyhatatlan, még alvás nélkül is. Ha a testem pihen is, az elmém nem tud.
Nem gondoltam, hogy szörnyeteggé váltam, mert ez nem így volt. Én valami új lettem, valami jó, ami segít a bajba jutottakon. Az az egy visszataszító, hogy a leggazdagabb táplálékom, egy eddig mást éltető szív. Egy vámpír szíve. Persze minden mást megemésztek, de azzal nem lakom jól, ha túlhajszolom magam, egy nagyobb raj megsemmisítésénél. Bármiből létrehozok energiát, amit tovább csiholva tűzet képezek, s ebben fojtom, ölöm meg prédámat.
A tudás, amit a hónapok alatt szereztem, más embert már felőrölt volna, de számomra ez még mindig kevés volt. Minden nap akartam valami újat látni és tanulni. Megfigyeltem az emberek szokásait, ezek mellett még a vámpírokét is, akik nem jelentettek gondot számomra. A martalékokról ne is beszélve. Azoktól is mindig megtanultam valamit. Egyet nem ismertem csak. A félelmet. De az év valamely napját ezt is megéreztem. Valahogy megint arra a helyszínhez értem, ahol elsőnek magamhoz tértem. Egy réten volt, azon belül is egy gondosan kialakított sírnál, amint mindössze egy kereszt állt, rajta Isabella Swan néven.
Oldalra döntve a fejem, gondosan megvizsgáltam a helyet. Ebből a sírból léptem ki, majd indultam el valamerre, ahol történ valami. Emlékszem a tűzre és egy aranybarna szempárra, de minden más a homályba veszett. Most, hogy itt vagyok megint, valószínűleg ez a lány lehettem én hajdanán, akinek a neve a kereszten állt. Szóval Bella. Óvatosan végigsimítottam a kezem a sírkövön, s alaposan az eszembe véstem a környezetem. Tudtam jól, hogy senki sem tartózkodik erre senki, így nyugodtan támaszthattam a vállam a síromnak és pihentethettem meg elfáradt testemet, ami már napok óta nem kapott számára tápláló vért. Ennem kell valamit. Éreztem, hogy tőlem csak kilométerekre jutok táplálékhoz, de a fáradtságot legyűrve elindultam valamerre.
Az erdőn suhanva viszont egy babasírásra lettem figyelmes, ami egy kocsiból származott, majd később egy hangos csattanásra. Másodpercek alatt ott termettem és a felelem ekkor lett először úrrá rajtam. A kocsiban az a csecsemő feküdt, akit ébrenlétem óta kísért végig. Gondolkodni sem gondolkodtam, azonnal az égő kocsihoz rohantam, s téptem fel az ajtaját, amit méterekre elhajítottam. Finoman benyúlva az autóba, kiemeltem onnan az eszméletlen gyereket és magamhoz szorítottam. Kicsi szívén hallottam, hogy kezdi megadni magát. A páni félelem elkapott, s azonnal cselekedtem.
Kezemet mellkasához tettem, majd lassan tápláltam belé energiámat, amit kicsi teste csak úgy ivott magába. Érzetem, ahogy életereje egyre nő a kicsinek, majd újra a régi fényében tündökölt, s kinyitva pici szemeit, rám emelte, s örömében kacagva bújt hozzám, s én is magamhoz szorítottam, persze nagyon óvatosan. Ekkor figyeltem csak fel még egy gyengén verdeső szívre, aki a volán mögött ült eszméletlenül. Gyorsan - a gyermekre figyelve - megkerültem a lángoló kocsit, s egy suhintással elaltattam a keletkező tüzet. A volán felőli ajtót érte a legnagyobb csapódás, mert teljesen be volt horpadva, s egy fa szegélyezte.
A babát bal karomba véve, megfogtam a kocsit és elhúztam a hatalmas fenyőtől, minek a kérge is megsérült, de oda csak azután tértem vissza, miután letéptem a vezető felőli ajtót, s kiemeltem a sérült nőt. Háta mögé nyúlva kiemeltem pihekönnyű súlyát, s az egyik fának támasztottam. Hallottam, ahogy szíve már az utolsókat rúgja, de még mielőtt bekövetkezett volna az élete vesztesége, őt is meggyógyítottam. Amikor már makkegészséges volt, felálltam mellőle, s a megroncsolódott fához sétálva, megsimítottam a kérgét, és helyreállítottam a megfelelő pompájába.
Amikorra végeztem minden sérüléssel a természeten is, megfordultam, s az eszméletlen nőre pillantottam. Gyönyörű rézbőrén a felhők mögül kibukkanó nap pont rávilágított, s még szebbre színezte azt. Ekkor hallottam meg a távolból futó lépteket, s idejének láttam, hogy továbbálljak a kezemben lévő csöppséggel.
To be continued...
