23. fejezet

Sziasztok! Íme a 23. fejezet! Jó olvasást hozzá! :3

XOXO
VattaCukor♥

/Carlisle szemszöge/

Jacob megdöbbentő hívása után úgy döntöttünk, hogy Forks-ba küldjük Rosalie-t és Emmett-et, ha netán valami probléma adódna ott és a leghamarabb tudjunk értesülni róla. Miután ők repülőre szálltak, tovább folytattam a kutatást a kastély hatalmas könyvtárában, de semmivel sem jutottunk előrébb, pedig már csak pár száz könyv volt hátra. Amíg Edward, Esmee és én a könyvekbe temetkeztünk, addig Alice és Jasper ismerősökön keresztül próbált információkhoz jutni, de azok még annyit sem tudtam, amit mi és rettegésben élik mindennapjaikat. Családunk barátait, a Denali klánt is feszélyezte a helyzet, de békében otthon maradtak, s minket is próbáltak maradásra késztetni és leállítani, nehogy túl mélyre ássuk benne magunkat. Óvó szavuk meghatott minket, de sajnos nem hagyattuk abba pont a felénél, mégsem tudtunk sokkal többet. 

Ekkor minden egy pillanat alatt történt. Jasper hirtelen rogyott össze fájdalmában, s Edward arcára is rettegés ült ki. Reagálni sem volt időm, nem értettem semmit. De amilyen gyorsan jött, olyan hamar lett néma csend az egész kastélyban, s messziről csak a tűz ropogása hallatszódott. Edward azonnal elrohant, s mi is a nyomába szegődtünk, de előtte még megbizonyosodtam róla, hogy Japser jól van. Marcus-sal mellettem futottunk a helyszínre, ahol megdöbbentő látvány fogadott. A két testvérpár meghűlve meredt maga elé. Nem is maguk elé, hanem egy vámpír tetemeire. Demetri - érzetem az illatából, hogy az egykori Volturis katona égett porrá.

Amikor Marcus hozzáért a két ikerhez , mindketten összerezzentek, s úgy néztek ki, mint két megriadt őzgida, de szemükből láttam, hogy egyikük sincs tisztában a jelennel. Mindkettejük tekintete homályos volt. Rögtön tudtam, hogy sokkot kaptak. De egy vámpír ilyenre hogy képes? Létezésem alatt sohasem kerültem még ilyennel szembe. 

- Jane! Alec! Minden rendben? - állt előttük Marcus, s csak ez után fordult jobbra, a füstölgő hamu felé és tudatosult benne, hogy mi is történt. - Demetri! - suhant a forró porhoz és érintette meg azt, de üvöltve kapta el onnan a kezét. Odarohantam mellé, hogy szemügyre vegyem kezét, ami nagyon durva égési sérülést mutatott.

- Mi  történt itt? - néztem Edwardra, hátha ő kiolvas valamit a két katona gondolataiból. 

- Nem látom én sem tisztán, olyan gyorsan változnak a gondolataik - rázta a fejét Edward. - Amikor épp elkapnék egy gondolatfoszlányt, már a következőt gondolják.

- Nagyon össze vannak zavarodva és rettegnek - szólalt fel halkan Jasper, s kezdett rá is átragadni a félelem. - Sajnálom, de nem bírom mellettük. Nagyon erős impulzusokat bocsájtanak ki, nem bírom lenyugtatni őket és kezd engem is magába őrölni - tűnt el a szemünk elöl.

-  Utána megyek - követte őt Alice is. 

Magatehetetlenül álltunk a dolgok előtt, egyikünk se tudtam, hogy mi tévők legyünk. Emellett még egyre több katona is megjelent és megilletődve nézték a két társuk viselkedését., akiket nagy unszolásra megindítottunk, s a szobájukba vezettünk. Megvizsgáltam alaposan mindkettejük állapotát, de megoldást nem tudtam találni. Edwardnak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha vért adnánk nekik, ezért megkértem valakit, hogy hozzanak egy-egy tasak vért. 

Amint megérkeztek, elsőnek Jane-hez mentem be, s szakítottam fel a csomagot. A vér illatára azonnal rám kapta a tekintetét, s éhes vadként csapott le rá. Hasonlóképpen tett Alec is, majd ahogy csillapodott szomjuk, elméjük is tisztább lett, s Edward elkapott egy-két képfoszlányt. De sajnos állapotuk csak arra pár pillanatra javult, s ahogy a véres tasakra néztek, visszazökkentek a révült állapotba és elhajították a meghagyott vért. Mást nem tudtunk tenni értük, így csendben magukra hagytuk őket, hátha meg tudják később emészteni a lent látottakat. 

Elvonulva az alaksorba, Edward elmondta, hogy miket látott a gondolataikba, s részletesen leírta, hogy mindkettejüknél egy gyönyörű szempárt látott és végig azt ismételték, hogy ne bántsa őket.

Reméltük, hogy az idő tényleg segít a két ikerpárnak, de ahogy telt az idő, egyre inkább éreztük azt, hogy itt már semmi sem lesz a régi.

/Bella szemszöge/
Hogy mi a lehető legegyszerűbb? Olvasni az emberek nonverbális jeleiben. Mindegy, hogy mit mondanak, vagy tesznek. Igaz ez a vámpírokra is. Az a két testvér reakciója igazán feldobta a napomat. Még megszólalniuk sem kellett, elég volt csak a mimikájukat leolvasnom és a szemükben néznem, hogy láthassam a lelkük mélyéig hatoló félelmet. Mint a mondás is tartja, a szem a lélek tükre. Hiába is haltak meg testileg, a lelkük még a helyén van, bármilyen sötét is legyen az. A lelküknek is van egy bizonyos kisugárzása, egy aromája. Látom ez elméjük legkisebb zugában is félelmük jeleit, elég csak rápillantanom lényükre. Leolvasom róluk, bármit is érezzenek. A külsejük nem árulja el ezeket az apró bélyeget, mint az embereknél, mert azt álcázni tudják. A külső is sok mindent sugall. Ruházatból megállapítható az egyén jelleme és rangja, sőt mozdulatai is betekintést nyitnak belső lényükbe.A hangjuk lejtéséből is megállapíthatunk dolgokat. Első sorban a hangulatát tükrözi a hanglejtése. Szak szavak használata és fogalmazásmódja neveltségéről tanúskodhat.

De magamról semmit sem tudtam leolvasni. Bensőm teljesen átalakult, mint egykoron lehetett, s a múltból sem maradt meg semmi emlékem, hogy azonosítani tudjak oda egy egy életérzést. Csak újdonsült érzéseimmel rendelkezem, s ismerem meg mindig az új dolgokat. Némely olyan tiszta, mint a nap gyönyörű sugarai, de van, ami oly sötét, mint az éjjeli égbolt. 

Ha tükörbe néztem, nem is láttam igazán magamat, csak az engem körülvevő részecskéket, amik testembe ivódva azonosultak velem, s később távoztak onnan. Minta én is egy légnemű anyag lettem volna, de fizikailag mindenre képes voltam. Ahogy telt az idő, egyre inkább ismertem ki magam és mindent körülöttem.

Rájöttem, hogy nem csak a vámpírok szíve éltet, hanem bizonyos energiaforrások is kellően feltöltenek életerővel. Idővel tudatosult bennem, hogy miket vétettem, és hogy hány vámpírt öltem meg. Elszörnyülködtem saját magamon és tetteimen, de mégsem bántam meg őket, mert csak azokat távolítottam el, akik túl kegyetlenek voltak az élethez. 

A hónapok csak úgy repültek a fejünk felett. Amióta ráleltem a kisfiúra, olyan kapocs jött létre közöttünk, ami szétszakíthatatlan. Azonban egy valamit észrevettem az idő múlásával. A kisfiú valakivel szintén kapcsolatban állt. Ezért elhatároztam magam, hogy az étkezés után, ami a gyermeknek ebéd volt, elmentünk arra a helyre, ahonnan éreztem őt.

/Leah szemszöge/

Lassan egy év telt el, hogy Bella meghalt, s rá rövid időre eltűnt Beni is. A napok kínzó lassúsággal teltek azóta. De éreztem, hogy Beninek semmi baja sincsen, s tudtam, hogy jó kezekben van és nem féltem. Az okát nem tudtam megmondani, hogy miért érzem ezt, de így volt. A falkának még említeni sem említettem ezt, mert még kívülállóként könyveltek volna el, hogy a bevésődésem biztonságban tartom az elrablójánál. Éppen a gyülekező helyre tartottam, mert Sam megbeszélést hívott össze, amikor mögülem hirtelen motoszkálásra lettem figyelmes.

Első pillanatban csak Benit véltem felfedezni, de utána eljutott a tudatomig, hogy valaki a kezében tartja. Ránéztem a lányra és az ütő is megállt bennem. Bella állt előttem, karjai között tartva Benit, de jobban megnézve, nem is Ő volt, csak nagyon hasonlított rá, viszont nagyon gyönyörű volt. A levegőbe szagolva viszont nem éreztem felőle semmit, esetleg halványan a frézia illatát, de azt is inkább Benin, mintsem a lányon. Bellának kell hogy legyen!

- Beni - szólaltam meg, s egy lépést tettem bevésődésem felé, aki kacagva nyújtózkodott felém. A lány lerakta az oly sokat nőtt kisgyereket, aki felém rohant és rögtön a karjaimba zártam. Szorosan öleltem magamhoz és úgy sírtam, hogy viszontláthatom, mint még soha. 

- Szoros kapcsolat áll köztetek - szólalt meg csilingelő hangon a lány, s felfedeztem, hogy hangja lejtése olyan, mint Belláé. Ekkortól voltam biztos benne, hogy Bella állt előttem. Karomban tartva Benit rohantam oda Bellához és öleltem meg őt is, de tettemtől csak lefagyva állt.

- Bella, nagyon hiányoztál! Mégis mi történt veled? - távolodtam el annyira tőle, hogy arcát láthassam. Ő csak csodálkozva nézett engem, majd felemelte karját és viszonozta ölelésem. Ekkor hallatszódott a távolból a Falka hívó szava. Engem kerestek.

- Te ismertél engem régen? - szólalt meg Bella, de arra felé figyelt, amerről hívtak a többiek.

- Persze! Már kis korod óta ismerlek. Igaz, volt olyan időszak, amikor ki nem állhattalak, de utána igazán megkedveltelek, csak...

- Csak? - nézett rám kérdőn.

- Meghaltál.

- Hiszen itt vagyok, nem haltam meg - értetlenkedett homlok ráncolva.

- A temetésed másnapján eltűnt a tested - léptem egy lépést hátrébb. - De élsz és virulsz! Gyönyörű lettél! Mégis mi történt?

- Nem emlékszem...

- Nem tudod mit csináltál egy éven keresztül? - nem értettem semmit sem. Makkegészségesen tért vissza, de úgy kezel, mintha nem ismerne.

- De. Arra nem emlékszem, ami halálom előtt történt - mintegy végszóra újból zendült a hívószó, immáron sokkal dühösebben. - Téged hívnak.

- Igen, épp oda tartottam. Látniuk kell a többieknek is, hogy életben vagy! - fogtam meg a kezét, s kezdtem az ajtó felé húzni.

- Milyen többiek? - rántotta ki kezét az enyém közül. - Én nem emlékszem senkire sem.

- Amnéziád van? - fordultam felé tágra nyílt, döbbent szemekkel.

- A múltam a homályba vészett - mondta, mintha ez természetes lenne.

- Lehet, ha látod őket, emlékezni fogsz - próbálkoztam óvatosan. Úgy éreztem, hogy kezd egyre távolságtartóbb lenni.

- És ha én nem akarok a múltra emlékezni?

/Bella szemszöge/

- És ha én nem akarok a múltra emlékezni? - néztem rá, s olvastam benne. Meghökkentették a szavaim, ahogy beszélek hozzá. Nem ilyennek ismert régen. Amit láttam az emlékei között, tényleg nem voltunk valami közeli viszonyban, de sokszor szemmel kísérte, miket tettem. Féltékeny volt rám, amiért én jól kijöttem a "többiekkel". Kíváncsi vagyok rájuk!

- Nem szerettél közöttünk lenni? - komolyodott el a hangja, s egyenesedett ki. - A fiúk, Emily, Billy és apád is mindig melletted voltak, ha szükséged volt rájuk! - szinte már kiabálta. - És te csak így elhajítanád őket? Tudod te, hogy mennyit szenvedtünk, hogy meghaltál? - már ömlöttek szeméből a nagy sós könnycseppek. Szavai mélyre hatoltak a szívembe, s szomorúsággal töltötték azt el. Szégyenletesen éreztem magam, amiért így beszéltem vele, pedig ő tiszta szívéből beszélt. Egy csepp hazugság sem hagyta el a száját és én meg kegyetlen voltam vele.

- Sajnálom - hajtottam le a fejem bűnbánóan. Amióta tudatomnál vagyok, most érzem csak azt, hogy igenis tartoztam valahová még ezek előtt. Itt volt az én családom, akik sirattak, mert elvesztettek engem. Közöttük nőttem fel, és vigyáztak rám, ahogy csak tőlük telt. Úgy érzem, hogy itt egy részem békére lelhet és boldog lehet és ez az a hely, ahol otthon lehetek.

- Látni szeretném a fiúkat - néztem mosolyogva a szemébe, amit ő is viszonzott és elindultunk az említett tagokhoz.