24. fejezet & Epilógus

Sziasztok! Megjött a 24. fejezet egyben az Epilógus is! Egy hosszabb fejezet elé néztek majd, melyben lezárom a Halál utáni szerelmet! Jó olvasást mindenkinek és köszönöm, hogy velem tartottatok ilyen hosszú ideig és kitartottatok mellettem! ^.^

XOXO
VattaCukor♥

24. fejezet

/Bella szemszöge/

Ahogy haladtunk, egyre jobban izgultam, de nem tudtam miért, mert testem reakciója volt. Lehet az ismerős környezet tette, vagy a levegőben az egyre elterjedőbb döbbenet, ahogy végigsétáltunk a kisvároson, s egyre több szempár tapadt rám, tisztán hallva sutyorgásukat. Tényleg itt nőhettem fel, s ismerhettek engem - gondoltam és mosolyogva bólintottam  a meghökkent emberek felé.

- Meglepjük a többieket? - pillantott hátra rám Leah, akinek megtudtam időközben a nevét.

- Lepjük - mosolyogtam rá.

- Akkor várj meg itt és ha szólok gyere elő a szikla mögül - sétált tovább karjában Beni-vel, az unokaöcsémmel. Igen, megtudtam azt is, hogy Ő az én utolsó rokonom, s egyben a legkisebb Swan. De nekem nem volt kedvem a szikla mögött ácsorogni, így, amikor hallottam, hogy a fiúk örömujjongásba kezdtek, hogy kezében Benivel megjelent előttük Leah. Kihasználva a pillanatot, hogy nem figyeltek, mögéjük lopóztam a részecskéken keresztül, s ők ezt nem vegyék észre. A fiúk mögött álltam már egy ideje, amikor Leah felnézett és döbbenten nézte, hogy kerültem oda. Olyan egyszerű olvasni az emberekben. 

Elsőnek Paul-nak tűnt fel Leah érzelmi változása, és ő is felém nézett. Az érzelmek, amik pillanatok alatt lezajlottak az arcán és a sokk, ami utána keletkezett, szavakkal le nem írható. Révületéből kiszakadva, felém kezdett rohanni, s teljes erejéből nekicsapódott a testemnek és úgy ölelt, mintha ezer éve nem látott volna. Erre már a többiek is felkapták a fejüket és hasonlóképpen zajlott le nekik is az érzelmi állapotuk. Ők is megrohamoztak, egymást ellökve az útból, s közben elméjükben kutatva raktam össze az életem elvesztegetett kockáit, de még így is hiányos volt pár helyen.

- Mégis, hogy kerülsz ide, mikor meghaltál? Nem azért mert zavar, csak nem értem.

- Jól vagy? Mi történt?

- Hol voltál?

- Mit csináltál?

- Nagyon hiányoztál!

- Tudtam, hogy nem halhattál meg!

- Éreztük, hogy életben vagy!

- Miért nem jöttél hamarabb?

Ehhez hasonló kijelentéseket és kérdéseket zúdítottak rám, választ meg sem várva. Némán álltam előttük, s elemeztem mindenkit, miközben a múltam darabjait raktam össze. Ahogy egyre több emlék került a helyére, úgy jöttek vissza az elvesztett emlékeim is. Gyerekkorom kevés emlékei is előjöttem elmém eldugott zugából, édesapám halála is felszínre tört, majd a Billyékhez való költözésem is, a fiúkkal való rengeteg ökörködés is, a Jacob és köztem lezajlott érzelmi viszály is,  majd a Paul-al kialakult helyzet, Beni hirtelen megjelenése, s örökbefogadása, a ház, Shakira, az autók, a farkas lét. De valamit még mindig homály fedett.

Majd megláttam a halálom körülményeit is. Az összecsapás egésze kirajzolódott előttem, s megláttam a fiúk emlékeibe az egészen idáig kísérő szempárt. Azt a gyönyörű aranybarna szempárt, ami óva intett engem egészen mostanáig. Ahogy megláttam Őt, rájöttem ki is ő. A Bevésődésem! A titkok róla, a titkos találkozás. És a halálomkor való utolsó mondat emléke: Edward, szeretlek! 

- Mostmár emlékszem! - néztem Lea szemébe, akinek szemeiből örömkönnyek hullottak, engem is belerángatva az érzelmek hevébe. Mindenkit egyesével öleltem, s szorítottam magamhoz, néha túlságosan erősen is, amibe belenyögtek, de viszonozták ölelésem.  - Egészen eddig nem emlékeztem a halálom előtti időszakra. De mostmár emlékszem!

- A mi kicsi Bellánk sír - pörgetett meg a levegőben Embry, majd lerakott.

- Hol voltál egészen eddig? Ugye nem esett semmi bajod? - szorított magához ismét Jacob.

- Mindenfelé jártam... - s elborzadva gondoltam bele, hogy miket is tettem eddig. Kissé undorodtam magamtól, de mégsem tudtam megvetni magam, mert mindezt a béke fenntartásáért tettem. - Nem, nem esett semmi bajom. Életemben nem voltam ilyen remekül, mint most.

- Mit csináltál, míg távol voltál? - kérdezte Sam, amire én némaságba burkolóztam. Nem tudtam, hogy miként fognak reagálni tetteimre. undorodni fognak e tőlem, amiért öltem, vagy sem. És nekik is feltűnt hezitálásom és kérdőn néztek rám.

- Amúgy, miért nem érzem az illatodat? - szakította meg a csendet Jared.

- Igaza van, én sem érzem - mondta Embry, és a többiek is helyeseltek.

- Nem tudom, én érzem a  tiéteket. Ezer közül is felismerném - lehet köze van testem átalakulásához.

- Válaszolsz a kérdésemre? - nézett rám Sam, s komolyság tükröződött a szemében.

- Nem vagyok benne biztos, hogy készen állnátok a válaszra - komolyodtam én is el, s felvettem egy kemény maszkot.

- Nem hisszük, hogy olyan rossz dolog lenne - nevetett fel Jacob, de ahogy ránéztem, lehervadt arcáról a mosoly.

- Nem fogunk megvetni semmiért, bármit is tettél ezelőtt - szólalt meg Leah is.

- Addig ne tegyél ilyen állítást, amíg nem hallottad tetteim súlyosságát - néztem fel a felettünk elsuhanó madarakra. Éreztem, ahogy mindegyiküknél megjelenik az izgalom, kíváncsiság, féltés és a félelem. 

- Nem számít mit tettél, te akkor is a családunkba tartozol és melletted állunk - nézett rám biztatóan Sam, így elhatároztam, hogy elmondom nekik az igazat magamról és tetteimről.

- A gyenge idegzetűek és gyomrúak, jobb ha ezt nem hallgatják végig - néztem végig a társaságon, de egyikük sem volt hajlandó elmenni - Beni ezt jobb ha nem hallja, hiába nem is érti - néztem Leah-ra, majd Benire és álomra kényszerítettem drága unokaöcsém. A fiúk és Leah is döbbenten nézték, hogy mégis hogy történt ez, Leah még hangot is adott döbbenetére:

- Mégis, hogy...? 

- Elaltattam - majd belekezdtem a mesélésbe:

A vámpír támadása után éreztem, ahogy testem egyre nehezebb, és a hangok körülöttem egyre tompábbak, majd teljes képszakadás. Tudtam, hogy meghaltam, a szívem megszűnt dobogni, de elmém mégis tisztában volt mindennel. Éreztem, ahogy testem valamilyen átalakuláson megy keresztül és én semmit sem tudtam tenni ellene. Egy örökkévalóságig szenvedtem ott egyedül, majd amikor magamhoz tértem, a földben találtam magam, egyedül, megkeseredve, összezavarodva, így csak rohantam, kitudja merre. Emlékeim az első hónapról alig vannak. Pár képkocka van előttem, mert csak az indulatok, ösztönök  vezéreltek. De egy emlék tisztán előttem van. Egy erdőben állva öltem meg első áldozatom, majd égettem porrá. - ekkor néztem rá a többiekre, akik közül már tudom, hogy páran jelen voltak.

- Akkor az ott te voltál - suttogta Jacob, mire bólintottam és folytattam:

Ezután képszakadás, s folyton idegen helyeken tértem magamhoz, mindig vérben ázva. Tudtam jól, hogy gyilkoltam, de semmi érzelmet nem váltott akkor ez ki belőlem, mert minden ösztönös volt. Miután kezdtem kontrollálni magam, onnantól kezdve emlékszem áldozataimra és azok számára. Hatalmas káoszt indítottam el, mint ahogy láttam a fejetekben - intettem feléjük, és értetlenül néztek rám.

- Ezt mégis hogy érted? - kérdezte Sam.

- Olvasok az elmétekben, testetekben, érzelmeitekben, amióta csak jelen vagyok - magyaráztam meg, majd meséltem tovább:

Sok ember pánikba esett miattam. Rengeteg holttestet hagytam magam mögött és kezdtek pánikolni az emberek, hogy mégis mi okozza ezeket a történéseket. Persze az emberek nem tudják, hogy azok a hamvak vámpírok maradványai, de ti tisztában vagytok vele, sőt a Cullen-ék kutatnak is erről.

- Ezt honnan tudod? - Jacob.

- A fejedben olvastam - egyszerű válasz. Mindent láttam, amit Edwarddal és családjával beszélt telefonon. Figyelve érzelmi állapotukat, kezdtem megijedni, mert egyre sokkosabb kedélyállapotba kerültek. - Folytassam? - Bólintott Sam.

Ahogy telt az idő, kezdtem én is rájönni mivoltomra, és hogy nem kell ilyen kegyetlen módon elbánnom zsákmányaimmal. De nem sajnálom őket, mert akiket megöltem, mind egytől egyig egy gyilkos volt és sok ártatlan embert megöltek vagy hagytak szenvedni.

- Magadon mit értesz mire jöttél rá? - kérdezte Jake.

- Mindent a maga idejében - mosolyogtam rá, s vittem tovább a történetet:

 Mint, ti is tudjátok, mostanában egyre kevesebb halott vámpír hamvai kerültek elő, avagy nem öltem meg őket. Rájöttem, hogy nem csak ők képesek energiát adni, hanem maga a környezet is. - értetlenül néztek rám, majd megmagyaráztam - Képes vagyok a részecskék irányítására. Érzem minden élőlény, ember,a kár állat, vagy növény pólusait, részecskéit, sejtjeit. Testem olyan szinttű átalakuláson ment keresztül, hogy teljesen átalakított engem is, mint kívül, mint belül. Képes vagyok ezeken a részecskéken keresztül menni, rajtuk utazva eljutni bárhová. Ezért is bukkantak fel rövid időn belül a világ különböző pontjain hamvak. Érzem az emberek közti kapcsolatokat, az energiák hullámzását, a csakrák mozgását. Egyszóval minden a szemeim előtt zajlik. Mindennek értem az összekapcsólását, a létrejöttének okát. Átlátom a fejlődés evolúcióját, elraktározok mindent magamban. A kötelékeket érzem a levegőben - néztem kimondottan Leah-ra és Benire. majd Sam-ra: - Érzem és látom az Emily és közted lévő kapcsolatot is. Amikor balesetet szenvedtek, éreztem, hogy a teste feladja az életet, ugyanúgy mint Benié is. Szerencsére idejében érkeztem és gyógyítottam meg őket és a megroncsolódott fát. A kocsit már nem tudtam, mert az nem rendelkezik élő sejtekkel.

- Köszönjük - sírta el magát Sam és Leah is, akiket a többiek nyugtatgattak. 

A mai napig nem tudtam, hogy ki is voltam valójában, csak két emlékem játszódott le mindig előttem. Beni és egy aranybarna szempár. Ahogy Benire rábukkantam, és magammal vittem ~ Sajnálom - néztem Leah-re -, sokkal könnyebbnek éreztem magam és tértem észhez, hogy amit teszek az sok. Tudatosult benne, hogy találnom kell más forrást is, hogy fenntartsam energiaszintem, éhségem. Ezt meg is találtam idővel, de elsőnek azt sem tudtam kontrollálni és egy egész államtól elvettem az áramszolgáltatását, de szerencsére hamar orvosolni tudtam a gondomat és stabilizáltam tettem - Kacagtam fel az emlékre. - Ezután már nem volt problémám az ellátásommal és Benit is a lehető legnagyobb gondozással neveltem. Mindent megadtam neki is, amire szerintem szüksége volt. De egy idő után nem tudtam egy valamit megadni neki. A Leah-val való kötelék szükségességét, és annak érzését. Emiatt is jöttem el hozzá és most itt vagyok - fejeztem be a rövid történteket, amit néma csend követett. Láttam magam előtt, ahogy mindenki emésztgeti a mesémet. Nem tudták eldönteni magukban, hogy ez tényleges, vagy nem, de ahogy tovább gondolák rájöttek, hogy ez mind egybevág, s igaz.

- Felfoghatatlan - suttogta maga elé Paul és a többiek bólogatva adtak neki igazat. Szerencsére senki sem került olyan állapotba, hogy összeomoljon, de hagynom kellett, hogy megemésszék a hallottakat. 

- Most, akkor te egy Super Girl vagy - nézett rám nagy szemekkel Embry, mire elröhögtük magunkat. nem csalódtunk benne, s ez oldotta is a hangulatot.

- Látod, nem számít mit tettél - lépett oda hozzám Jacob és mellkasához vont. - Melletted állunk és segítünk neked, bármiben.

- Köszönöm - karoltam át a derekát és hullani kezdtek sós könnyeim.

- Egyet nem értek - szólalt meg Jared.

- Mégpedig? - pillantottam ki Jake mögül.

- A vámpírokon mit ettél meg? Élettelen a testük vagy mi... - nézett rám fintorogva.

- Hát... a szívüket... - válaszomra undorodva nyögtek fel a többiek.

- Mégis hogy? - kérdezte Jacob. - Emlékszem, hogy az erdőben a kezedben ott volt a vérszívó szíve, de az olyan volt, mint egy ember élő szíve.

- Ez egyszerű - magyaráztam. - Képes vagyok emberivé tenni a vámpírok testét.

- Azta - adott hangot hüledezésére Embry. - Kicsit morbid, de tök menő!

Szavaira elröhögtük magunkat. Ezután még tettek fel kérdéseket, de nyugodtan elkönyveltem magamban, hogy tényleg nem vetettek meg engem, azokért, amiket tettem. Farkasságomhoz kötötték azt, hogy vámpírokat eszek, és poénokat faragtak belőle. Igaz éreztem, hogy ott van bennük a felém való tartás, de az örömük sokkal nagyobb volt, hogy életben vagyok, mintsem halott. A faluban is egyre inkább elterjedt, hogy életben vagyok,mert láttak, s egy egy merészebb lakos el is jött a Balck házhoz, hogy utánajárjanak a dolgoknak. 

Amikor Emily meglátott, zokogva borult a nyakamba, majd Billy-t is meglátogattam, hogy élek és virulok, de egyenlőre nekik még nem mondtuk el a történteket rólam. Majd apránként adagolva mindketten megtudják, hogy ki is vagyok valójában, de nem akartuk szívinfarktusnak kitenni egyiküket sem, mert lelkük sokkal gyengébb, mint a többieké. Egyközös vacsorával ünnepeltük meg, hogy újra közöttük vagyok, amiből én is ettem, vagyis inkább csak csipegettem. Meg tudtam emészteni minden emberi ételt, de jobb szerettem a saját újdonsült ételem fogyasztani, innen onnan energiát kinyelve. Nem mondom azt, hogy innentől kezdve hanyagolom a vámpírok elfogyasztását, mert tudtam jól, hogy a létem nem engedi meghagyni a legkegyetlenebbeket közülük, de nem fogom őket mindig főfogásként fogyasztani, esetleg szökő évente egyet-kettőt megsemmisítek. [Tényleg morbid vagyok, szerk. xD] Amióta tudtukra került, hogy valaki pusztítja el sorra őket, visszább húzódtak, s nem keltettek feltűnéseket, nagyobb zavart keltő gyilkosságokat.

A vacsora végeztével segítettem összepakolni, majd elhatároztam, hogy ideje a Cullen-éket is meglátogatnom, akik szintén kitartottak egészen idáig értem, s nem feledtek el. Elsőnek Rosalie-t és Emmett-et látogattam meg, akik Forks-ban tartózkodtak. Tudtam jól, hogy merre van a Cullen villa, és rögtön odamentem. A nappaliba mentem rögtön, s keltettem egy apró zajt, mire mindketten lerohantak az emeletről és döbbenten néztek rám. Rosalie tért észhez hamarabb és rohant oda hozzám, megölelve engem.

- Azt hittük meghaltál! Mi történt? - nézett rám Rosalie, majd Emmett is odajött és macis ölelésben részesített.

- Mindent elmesélek, ahogy a többiekhez értünk - mosolyogtam rájuk. Ettől tartottam a legjobban. Mégiscsak ők is vámpírok és a fajtársaikat irtottam ki csapatostul. Egész idő alatt készítettem fel magamat a legrosszabbakra. Felkészültem, hogy majd megvetnek, elutasítanak, a halálba kívánnak, de nem volt szándékomban hazudni nekik.

- Ők nincsenek itthon - mondta Emmett.

- Tudom, Olaszországban vannak, azon belül Volterrában - mondtamm

- Honnan tudod? - kérdezte döbbenten Rose.

- Mindent a maga idejében, de induljunk hozzájuk - fogtam meg karjukat, s repítettem magunkat a többiek mellé, számukra háttal. Rosalie  és Emmett lefagyva állt mellettem, megmukkanásnyi időt sem hagytam a számukra. Edward és Jasper kapta felénk elsőnek a szemüket, majd sorra a többiek is. Elképedve néztek ránk és jól olvasható volt róluk is, hogy mégis mi történt és hogy kerültünk ide a semmiből. 

- Bella - suttogta Edward, s kedvesen rámosolyogtam. Megtaláltam a párom. Felőle is ugyanazt olvastam le, mint a többiekről, csak meghintve szeretettel, boldogsággal és szerelemmel. Több sem kellett neki, a karjaiba zárt, és én viszonoztam szoros ölelését.

- Mégis, hogy lehetséges ez? Hogy kerültetek ide? - szorított még jobban magához.

- Mindent elfogok mesélni - simítottam kezem a hátára, majd mindenkit szoros ölelésben részesítettem. - Csak előtte mindenki üljön le - azt tették amit mondta, csak Edward maradt mellettem. - Te is.

- Maradok, most már soha nem engedlek el! - karolta át a derekam.

- Majd a történetem után mondj el újra ugyanezt - mosolyogtam rá szomorúan, majd a többikre is. - Készüljetek fel a legrosszabbakra. Őszinte szeretnék veletek lenni, nem tévhitben hagyni benneteket. Megeshet, hogy ezután megfogtok engem vetni és gyűlölni fogtok, de megértem a részetekről. A falkával már beszéltem erről, és elfogadtak úgy, ahogy vagyok és a ti döntésetek rajtatok áll - majd kezdtem bele a mesébe. Ahogy haladtam előrébb a tetteimbe és a gyilkosságokig eljutva, a félelem ott lapult mindannyiuk lelkében. De egyikük sem gondolt arra, hogy mi van ha minket is megöl? Pedig erre számítottam az első körökben. 

Mindent elmeséltem magamról is, az eleinte meglévő tudatlanságomról is, majd a tudatomhoz téréséhez, a gyilkosságokhoz, amiket szenvedéllyel hajtottam végbe, de miközben meséltem EGYIKÜK sem undorodott tőlem. Jasper kimondottan még meg is értette, hogy miért öltem azokat a gyilkosokat. Meghökkenve hallgatták végig, hogy a vámpírok szívén éltem hónapokig, majd az energián. Meséltem nekik Beniről is, hogy én vittem magammal, tudtomon kívül, ki is ő nekem. Megsajnáltak, amikor elmondta, hogy egészen a mai napig nem voltam tisztában a múltammal, és hogy senkire sem emlékeztem, csak Beni-re és Edward gyönyörű szemeire. 

A Cullen családnak bevallottam, hogy farkasként Edward lett a bevésődésem, ezért is féltettem annyira az összecsapásnál. Elérzékenyülve néma zokogásba tört ki erre Esmee, mert boldog volt, hogy fia végre megtalálta a párját, és a többiek is gratuláltak neki. Történetem végére vegyes érzések kavarogtak bennük, de egyikük sem gyűlölt meg. Igaz féltek tőlem valamelyest, kivétel Edwardot, akitől továbbra is a szerelmet éreztem, tetteim elmondása után is, aminek hálás voltam neki. Belehaltam volna, ha ezek után életem párja megvetett volna.

- De mégis, hogy voltál képes megemészteni a vámpírok kemény szívét? -tette fel a kérdését Carlisle.

- Képes vagyok emberivé tenni a vámpírok testét - mondtam ugyanazt, mint a Falkának. Még a légzésük is elakadt e szavak hallatán, és láttam, ahogy Rosalie elképzeli magát emberként, Esmee pedig, hogy kezében tartja megszületett gyermekét.

- Akkor képes lennél újra emberré változtatni? - kérdezte Rose, szinte csak maga elé, de mind hallottuk.

- Igen - rám kapta a tekintetét, majd körbevitte a szobán is, végül Emmett-en állapodott meg a tekintete. AKART ember lenni, csak Emmett miatt bírta ki eddig a vámpíriságot és most is csak Emmett miatt várt, hogy megbeszéljék ezt. Esmee csak maga elé meredve merült el gondolataiba, de Carlisle jól tudta, mik járnak felesége gondolataiban, olyannyira ismerte már őt, így az ő fejében is megfordult, hogy ha lehetséges, választaná kedvese miatt az emberiséget.

Mialatt mi beszélgettünk, még egy vámpír jelen volt egy közeli helyiségben, de nem mert megmozdulni sem a hallottak után. Tisztában volt, hogy ő is rengeteg vétkességet tett, amióta vámpír. De nem állt szándékomban elküldeni őt, a Volturi egyik királyát, Marcust. Közel sem volt olyan vétkes, mint azok, akiket elpusztítottam. Csendben hagytam emésztgetni a többieket, miközben Edward belém karolva simogatott.

Ezután mind feltettek pár kérdést, amikre készségesen válaszoltam, s megkértem őket, hogy ezt ne adják tovább, mert nem szándékozom másokkal megosztani a velem történteket, és hogy ki vagyok én valójában.

Epilógus

Az események visszaálltak a rendes körforgásába. A Cullen család visszajött Forksba, folytatni az itt elkezdett életüket. A határ továbbra is fennállt a Falka és a Cullen család között, így amikor Edwarddal töltöttem a napomat, az Ő térfelükön voltam. A falkának is bevallottam, hogy Edward lett a bevésődésem, amit eleinte elleneztek, de mára már beletörődtek, mivel ez ellen nem lehetett mit tenni és örültek, hogy megtaláltam a boldogságom.

Ahogy telt az idő, én is úgy szabadultam fel mindannyiuk között és ismertem ki még inkább magamat. Kordában tudtam tartani képességeimet, a harmónia jelen volt mindvégig a környezetemben. A kedélyek, vagyis a vámpírok, szerte a világon lenyugodtak, hogy abbamaradt a fajuk irtása, s nyugodtan éltek tovább. sőt egyre többen tértek át a vegetáriánus életmódra. A Volturi folytatta uralkodását, de jobban odafigyelve a döntéseikre. Marcus tartotta a száját rólam, még Aro elől is eltitkolta tudását, amit gondolatban, de megköszöntem neki.

És elérkezett az a nap is, amikor Esmee elém állt Carlisle-al az oldalán, s kijelentették, hogy emberek szeretnének lenni és ebből adódóan gyereket akarnak vállalni. eleget tettem a kérésüknek, s átalakítottam testük keringését. Az átváltozásuk gyorsan végbement, mindössze pár percet vett igénybe, de számomra volt a legnehezebb, mert a friss vér utáni zamat igazán vonzó volt a számomra, de türtőztettem magamat. 

Utána való időszak viszont számukra volt nehéz. Vissza kellett szokniuk az emberi szokásokra és tevékenységeikre. Rettentő nehezen állt vissza szervezetük a régen megfosztott emberi tulajdonságaikra. Volt, hogy képesek voltak a saját lábukban is felbukni, de idővel normalizálódott mindent. Ugyanúgy egy család maradtak a Cullen-ék, csak nagyobb odafigyeléssel voltak a szüleik iránt a "gyerekek". 

Két évre rá, viszont Rosalie és Emmett is úgy döntött, hogy az emberi létet választják, azok után, hogy Esmee-nek és Carlisle-nak megszületett a közös gyermekük, akinek ők ketten lettek a keresztszülei. A két újdonsült embernek (Rosalie és Emmett) kicsit hosszadalmasabb volt a megszokás, de sikerült átállniuk nekik is.

Egy véletlen folytán azonban kitudódott, hogy a Cullen-ek közül négyen emberek lettek és őrült sebességgel terjed ez el a vámpír társadalomban. Egyre több kíváncsi vámpír látogatta meg a családot, ezzel felbolygatva a farkasok hormonális zavarait is. Pedig egészen addig jól titkoltuk, hogy emberek négyen, csak egy véletlen folytán egy nomád vámpír, aki hallott a Cullen családról, meglátta a vérben gazdag Esmee-t és Carlisle-t, ahogy az udvaron gyermekükkel játszanak. Így terjedt hát el, hogy valaki képes visszaváltoztatni vámpírokat emberekké. 

Jane és Alec rögtön tudta, hogy én vagyok az, bár nevemet nem ismerve, keresésemre indultak, ahová Marcus vezette  el őket, kisebb meglepetésünkre. Bár már elhatározásuk pillanatában tudtam tervüket, kedvesen fogadtam őket, és félve bár, de közelebb merészkedett hozzám a két testvér, megkérve engem, hogy változtassam őket vissza. Készségesen eleget tettem kérésüknek, s a Cullen családhoz csatlakozva segítettünk nekik a visszaszokáshoz.Szerencsére a két iker túltette magát barátjuk halálán (amit még mindig nem bánok) és nővérükként tiszteltek engem.

Emellett még eg ymeglepő dolog történt. Jane és Paul bevésődött egymásnak első találkozásuk pillanatában, így az ikrek LaPush-ba költöztek és ott éltek tovább boldogan, később családot alapítva.

Rose-nak és Emm-nek is született kisfia, aki kiköpött az édesapja lett, de szőkeségét édesanyjától örökölte. Edwardot és engem kértek fel keresztszülőknek, amit mi boldogan vállaltunk.

Még mielőtt meg nem feledkezem, mi is boldogan élünk Edward-dal ketten a határon fekvő közös házunkban. Egy csoda folytán én is teherbe estem a vámpír páromtól, aki egy kislány lett, Renesmee. Édesanyám és Esmee után neveztem el, mert mindkettejüknek hálás vagyok, hogy létezem és hogy Esmee támogatott engem egész idő alatt. És ha meglepődnétek, igen Jacob lett a bevésődése, keresztszülei pedig Alice és Jasper.

Már csaknem mindenki megtalálta a maga párját a Falkában, egyedül viszont csak Alec bolyongott, ami igazán lelombozta kedélyét, s egyre gyakrabban fordult meg a fejében, hogy ő visszaváltozna, de a vegetáriánus életmódon folytatná vámpíriságát. Edwardot kérte meg, hogy tegye őt halhatatlanná, aki kétkedve, de megtette a fiúnak. Fél évre rá pedig egy nomád lánnyal találkozott vadászata közben, akivel szerelem  volt első látásra.

Így lett az, hogy mindenki boldogan élte halandóságát és halhatatlanságát a Halál utáni szerelemben. ♥

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm a kedves olvasóknak, hogy végigkísértek a hosszú évek alatt és nyomon követték a történet előrehaladtát. Köszönöm a támogatóknak és mindenki másnak aki itt volt a szomorú és boldog pillanatokban!

23. fejezet

Sziasztok! Íme a 23. fejezet! Jó olvasást hozzá! :3

XOXO
VattaCukor♥

/Carlisle szemszöge/

Jacob megdöbbentő hívása után úgy döntöttünk, hogy Forks-ba küldjük Rosalie-t és Emmett-et, ha netán valami probléma adódna ott és a leghamarabb tudjunk értesülni róla. Miután ők repülőre szálltak, tovább folytattam a kutatást a kastély hatalmas könyvtárában, de semmivel sem jutottunk előrébb, pedig már csak pár száz könyv volt hátra. Amíg Edward, Esmee és én a könyvekbe temetkeztünk, addig Alice és Jasper ismerősökön keresztül próbált információkhoz jutni, de azok még annyit sem tudtam, amit mi és rettegésben élik mindennapjaikat. Családunk barátait, a Denali klánt is feszélyezte a helyzet, de békében otthon maradtak, s minket is próbáltak maradásra késztetni és leállítani, nehogy túl mélyre ássuk benne magunkat. Óvó szavuk meghatott minket, de sajnos nem hagyattuk abba pont a felénél, mégsem tudtunk sokkal többet. 

Ekkor minden egy pillanat alatt történt. Jasper hirtelen rogyott össze fájdalmában, s Edward arcára is rettegés ült ki. Reagálni sem volt időm, nem értettem semmit. De amilyen gyorsan jött, olyan hamar lett néma csend az egész kastélyban, s messziről csak a tűz ropogása hallatszódott. Edward azonnal elrohant, s mi is a nyomába szegődtünk, de előtte még megbizonyosodtam róla, hogy Japser jól van. Marcus-sal mellettem futottunk a helyszínre, ahol megdöbbentő látvány fogadott. A két testvérpár meghűlve meredt maga elé. Nem is maguk elé, hanem egy vámpír tetemeire. Demetri - érzetem az illatából, hogy az egykori Volturis katona égett porrá.

Amikor Marcus hozzáért a két ikerhez , mindketten összerezzentek, s úgy néztek ki, mint két megriadt őzgida, de szemükből láttam, hogy egyikük sincs tisztában a jelennel. Mindkettejük tekintete homályos volt. Rögtön tudtam, hogy sokkot kaptak. De egy vámpír ilyenre hogy képes? Létezésem alatt sohasem kerültem még ilyennel szembe. 

- Jane! Alec! Minden rendben? - állt előttük Marcus, s csak ez után fordult jobbra, a füstölgő hamu felé és tudatosult benne, hogy mi is történt. - Demetri! - suhant a forró porhoz és érintette meg azt, de üvöltve kapta el onnan a kezét. Odarohantam mellé, hogy szemügyre vegyem kezét, ami nagyon durva égési sérülést mutatott.

- Mi  történt itt? - néztem Edwardra, hátha ő kiolvas valamit a két katona gondolataiból. 

- Nem látom én sem tisztán, olyan gyorsan változnak a gondolataik - rázta a fejét Edward. - Amikor épp elkapnék egy gondolatfoszlányt, már a következőt gondolják.

- Nagyon össze vannak zavarodva és rettegnek - szólalt fel halkan Jasper, s kezdett rá is átragadni a félelem. - Sajnálom, de nem bírom mellettük. Nagyon erős impulzusokat bocsájtanak ki, nem bírom lenyugtatni őket és kezd engem is magába őrölni - tűnt el a szemünk elöl.

-  Utána megyek - követte őt Alice is. 

Magatehetetlenül álltunk a dolgok előtt, egyikünk se tudtam, hogy mi tévők legyünk. Emellett még egyre több katona is megjelent és megilletődve nézték a két társuk viselkedését., akiket nagy unszolásra megindítottunk, s a szobájukba vezettünk. Megvizsgáltam alaposan mindkettejük állapotát, de megoldást nem tudtam találni. Edwardnak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha vért adnánk nekik, ezért megkértem valakit, hogy hozzanak egy-egy tasak vért. 

Amint megérkeztek, elsőnek Jane-hez mentem be, s szakítottam fel a csomagot. A vér illatára azonnal rám kapta a tekintetét, s éhes vadként csapott le rá. Hasonlóképpen tett Alec is, majd ahogy csillapodott szomjuk, elméjük is tisztább lett, s Edward elkapott egy-két képfoszlányt. De sajnos állapotuk csak arra pár pillanatra javult, s ahogy a véres tasakra néztek, visszazökkentek a révült állapotba és elhajították a meghagyott vért. Mást nem tudtunk tenni értük, így csendben magukra hagytuk őket, hátha meg tudják később emészteni a lent látottakat. 

Elvonulva az alaksorba, Edward elmondta, hogy miket látott a gondolataikba, s részletesen leírta, hogy mindkettejüknél egy gyönyörű szempárt látott és végig azt ismételték, hogy ne bántsa őket.

Reméltük, hogy az idő tényleg segít a két ikerpárnak, de ahogy telt az idő, egyre inkább éreztük azt, hogy itt már semmi sem lesz a régi.

/Bella szemszöge/
Hogy mi a lehető legegyszerűbb? Olvasni az emberek nonverbális jeleiben. Mindegy, hogy mit mondanak, vagy tesznek. Igaz ez a vámpírokra is. Az a két testvér reakciója igazán feldobta a napomat. Még megszólalniuk sem kellett, elég volt csak a mimikájukat leolvasnom és a szemükben néznem, hogy láthassam a lelkük mélyéig hatoló félelmet. Mint a mondás is tartja, a szem a lélek tükre. Hiába is haltak meg testileg, a lelkük még a helyén van, bármilyen sötét is legyen az. A lelküknek is van egy bizonyos kisugárzása, egy aromája. Látom ez elméjük legkisebb zugában is félelmük jeleit, elég csak rápillantanom lényükre. Leolvasom róluk, bármit is érezzenek. A külsejük nem árulja el ezeket az apró bélyeget, mint az embereknél, mert azt álcázni tudják. A külső is sok mindent sugall. Ruházatból megállapítható az egyén jelleme és rangja, sőt mozdulatai is betekintést nyitnak belső lényükbe.A hangjuk lejtéséből is megállapíthatunk dolgokat. Első sorban a hangulatát tükrözi a hanglejtése. Szak szavak használata és fogalmazásmódja neveltségéről tanúskodhat.

De magamról semmit sem tudtam leolvasni. Bensőm teljesen átalakult, mint egykoron lehetett, s a múltból sem maradt meg semmi emlékem, hogy azonosítani tudjak oda egy egy életérzést. Csak újdonsült érzéseimmel rendelkezem, s ismerem meg mindig az új dolgokat. Némely olyan tiszta, mint a nap gyönyörű sugarai, de van, ami oly sötét, mint az éjjeli égbolt. 

Ha tükörbe néztem, nem is láttam igazán magamat, csak az engem körülvevő részecskéket, amik testembe ivódva azonosultak velem, s később távoztak onnan. Minta én is egy légnemű anyag lettem volna, de fizikailag mindenre képes voltam. Ahogy telt az idő, egyre inkább ismertem ki magam és mindent körülöttem.

Rájöttem, hogy nem csak a vámpírok szíve éltet, hanem bizonyos energiaforrások is kellően feltöltenek életerővel. Idővel tudatosult bennem, hogy miket vétettem, és hogy hány vámpírt öltem meg. Elszörnyülködtem saját magamon és tetteimen, de mégsem bántam meg őket, mert csak azokat távolítottam el, akik túl kegyetlenek voltak az élethez. 

A hónapok csak úgy repültek a fejünk felett. Amióta ráleltem a kisfiúra, olyan kapocs jött létre közöttünk, ami szétszakíthatatlan. Azonban egy valamit észrevettem az idő múlásával. A kisfiú valakivel szintén kapcsolatban állt. Ezért elhatároztam magam, hogy az étkezés után, ami a gyermeknek ebéd volt, elmentünk arra a helyre, ahonnan éreztem őt.

/Leah szemszöge/

Lassan egy év telt el, hogy Bella meghalt, s rá rövid időre eltűnt Beni is. A napok kínzó lassúsággal teltek azóta. De éreztem, hogy Beninek semmi baja sincsen, s tudtam, hogy jó kezekben van és nem féltem. Az okát nem tudtam megmondani, hogy miért érzem ezt, de így volt. A falkának még említeni sem említettem ezt, mert még kívülállóként könyveltek volna el, hogy a bevésődésem biztonságban tartom az elrablójánál. Éppen a gyülekező helyre tartottam, mert Sam megbeszélést hívott össze, amikor mögülem hirtelen motoszkálásra lettem figyelmes.

Első pillanatban csak Benit véltem felfedezni, de utána eljutott a tudatomig, hogy valaki a kezében tartja. Ránéztem a lányra és az ütő is megállt bennem. Bella állt előttem, karjai között tartva Benit, de jobban megnézve, nem is Ő volt, csak nagyon hasonlított rá, viszont nagyon gyönyörű volt. A levegőbe szagolva viszont nem éreztem felőle semmit, esetleg halványan a frézia illatát, de azt is inkább Benin, mintsem a lányon. Bellának kell hogy legyen!

- Beni - szólaltam meg, s egy lépést tettem bevésődésem felé, aki kacagva nyújtózkodott felém. A lány lerakta az oly sokat nőtt kisgyereket, aki felém rohant és rögtön a karjaimba zártam. Szorosan öleltem magamhoz és úgy sírtam, hogy viszontláthatom, mint még soha. 

- Szoros kapcsolat áll köztetek - szólalt meg csilingelő hangon a lány, s felfedeztem, hogy hangja lejtése olyan, mint Belláé. Ekkortól voltam biztos benne, hogy Bella állt előttem. Karomban tartva Benit rohantam oda Bellához és öleltem meg őt is, de tettemtől csak lefagyva állt.

- Bella, nagyon hiányoztál! Mégis mi történt veled? - távolodtam el annyira tőle, hogy arcát láthassam. Ő csak csodálkozva nézett engem, majd felemelte karját és viszonozta ölelésem. Ekkor hallatszódott a távolból a Falka hívó szava. Engem kerestek.

- Te ismertél engem régen? - szólalt meg Bella, de arra felé figyelt, amerről hívtak a többiek.

- Persze! Már kis korod óta ismerlek. Igaz, volt olyan időszak, amikor ki nem állhattalak, de utána igazán megkedveltelek, csak...

- Csak? - nézett rám kérdőn.

- Meghaltál.

- Hiszen itt vagyok, nem haltam meg - értetlenkedett homlok ráncolva.

- A temetésed másnapján eltűnt a tested - léptem egy lépést hátrébb. - De élsz és virulsz! Gyönyörű lettél! Mégis mi történt?

- Nem emlékszem...

- Nem tudod mit csináltál egy éven keresztül? - nem értettem semmit sem. Makkegészségesen tért vissza, de úgy kezel, mintha nem ismerne.

- De. Arra nem emlékszem, ami halálom előtt történt - mintegy végszóra újból zendült a hívószó, immáron sokkal dühösebben. - Téged hívnak.

- Igen, épp oda tartottam. Látniuk kell a többieknek is, hogy életben vagy! - fogtam meg a kezét, s kezdtem az ajtó felé húzni.

- Milyen többiek? - rántotta ki kezét az enyém közül. - Én nem emlékszem senkire sem.

- Amnéziád van? - fordultam felé tágra nyílt, döbbent szemekkel.

- A múltam a homályba vészett - mondta, mintha ez természetes lenne.

- Lehet, ha látod őket, emlékezni fogsz - próbálkoztam óvatosan. Úgy éreztem, hogy kezd egyre távolságtartóbb lenni.

- És ha én nem akarok a múltra emlékezni?

/Bella szemszöge/

- És ha én nem akarok a múltra emlékezni? - néztem rá, s olvastam benne. Meghökkentették a szavaim, ahogy beszélek hozzá. Nem ilyennek ismert régen. Amit láttam az emlékei között, tényleg nem voltunk valami közeli viszonyban, de sokszor szemmel kísérte, miket tettem. Féltékeny volt rám, amiért én jól kijöttem a "többiekkel". Kíváncsi vagyok rájuk!

- Nem szerettél közöttünk lenni? - komolyodott el a hangja, s egyenesedett ki. - A fiúk, Emily, Billy és apád is mindig melletted voltak, ha szükséged volt rájuk! - szinte már kiabálta. - És te csak így elhajítanád őket? Tudod te, hogy mennyit szenvedtünk, hogy meghaltál? - már ömlöttek szeméből a nagy sós könnycseppek. Szavai mélyre hatoltak a szívembe, s szomorúsággal töltötték azt el. Szégyenletesen éreztem magam, amiért így beszéltem vele, pedig ő tiszta szívéből beszélt. Egy csepp hazugság sem hagyta el a száját és én meg kegyetlen voltam vele.

- Sajnálom - hajtottam le a fejem bűnbánóan. Amióta tudatomnál vagyok, most érzem csak azt, hogy igenis tartoztam valahová még ezek előtt. Itt volt az én családom, akik sirattak, mert elvesztettek engem. Közöttük nőttem fel, és vigyáztak rám, ahogy csak tőlük telt. Úgy érzem, hogy itt egy részem békére lelhet és boldog lehet és ez az a hely, ahol otthon lehetek.

- Látni szeretném a fiúkat - néztem mosolyogva a szemébe, amit ő is viszonzott és elindultunk az említett tagokhoz.

22. fejezet

 Sziasztok! Íme a következő fejezet :3 Remélem mindenkinek tetszeni fog! Kicsit durvára sikerült szerintem, de rátok hagyom a véleménymegosztást! ^.^

XOXO

VattaCukor♥

22. fejezet

/Jacob szemszöge/
Mióta Bella elment közülünk és a Cullen-ek kutatni kezdtek a halálesetek után, ami nekünk csak jó, mert nincsenek a közelben és nem alakulnak át a fiatalok. Viszont az minket is kíváncsivá tesz, hogy mégis ki az okozója a vámpírok legyilkolásának. A Bölcseknél is utánakérdeztünk az eseményeknek, de ők is olyan tudatlanok voltak, mint mi magunk.
Szerencsére, olyan nyomokra nem bukkantak a Cullen-ek, hogy farkasok lennének az áldozatok, de mégis bennük él a tartás, miszerint velünk is megtörténhet ez.
Viszont a falka olyannyira nem merült bele a kutatásba, mint ők, inkább a rezervátum felügyeletére koncentráltunk és próbáltuk túltenni magunkat Bella halálán, de senki részéről nem volt elfogadható. Mindennapjainkat edzésekkel, járőrözéssel töltöttük, emellett Beni felnevelése volt a szemünk előtt. De egy nap nagy robajjal rontott be Sam a házunkba, s hadarva elmondta, hogy Emily balesetet szenvedett. A házban jelenlévőkkel azonnal a helyszínre siettünk, még Leah is velünk tartott, mivel érezte, Sam-mel együtt, hogy párjuk életveszélyben van.
Farkasalakban rohantunk a baleset helyszínére, s már messziről éreztük a füst szagát és annak ropogását. Azonban ez pillanatokkal később megszült hallatszani és csak a szaga terült el a levegőben. Amint odaértünk,  meghökkentő látvány fogadott. Emily egy fának támasztva ült eszméletlenül, s az összetört kocsi méterekkel arrébb állt az úton,  letépett ajtókkal. Leah-vel azonnal a kocsihoz rohantunk, s döbbenten néztük, hogy Beni sehol sem volt.
~ Fél perccel ezelőtt még tisztán éreztem a jelenlétét és hogy haldoklik! Most pedig sehol sincs,  de érzem, hogy jól van! - tombolt magában a lány, s fel alá sétált a kocsi mellett. Körbeszaglásztunk a levegőben, hátha érzünk még valakit, de rajtunk kívül senkit sem, s egyre inkább tűnt el Beni illata is.
 Amíg mi ezen voltunk fennakadva, Sam letérdelt párja mellé és óvatosan megvizsgálta, de egy karcolást sem talált feleségén. Percek múlva ébredezni kezdett és ijedten kapta fel a fejét, s nézett körbe.
- Mi történt? Hogyan kerültem ki a kocsiból? Beni jól van? - pattant fel és szaladt oda hozzánk. - Hol van Beni? Ezt nem értem! - nézett Sam-re. - Ti szedtetek ki az autóból?
- Nem, mire ideértünk, már a fának voltál döntve - karolta át Emilyt, ezzel is csitítva felzaklatott hangulatát.
- Egy őz vágott ki a kocsi elé,  de én későn vettem észre és félrerántottam a kormányt, miközben Benit nyugtatgattam, mert ő az egész utat végigsírta - zokogott fel, s rogyott össze.
- Nem volt senki más a közelben? - kérdeztem meg tőle.
- Nem tudok róla. Ahogy a fának csapódtunk,  az égő autóra emlékszem, majd elvesztettem az eszméletem.
- Milyen fának csalódtál neki? - nézett körbe Paul,  de egyik fa sem nézett úgy ki, mint aminek nekimentek volna.
- Annak ott - mutatott a kocsihoz legközelebbi fára, de azon egy karcolás sem volt.
- Biztos, hogy fának csapódtál?
- Biztos vagyok benne! Még a fejem is bevertem az ablaküvegbe - kapott a fejéhez,  de az ép és egészséges volt. - Lehetetlen!
- Tényleg nekimehetett egy fának! - hallatszott mögülünk Jared hangja. - Itt van a lökhárítón egy fa kérge és annak ágai.
Közelebb mentünk mi is és igaza volt Jared-nek. Ott volt rajta az egyik ÉP fának a kérge és értetlenül néztünk magunk elé.
- Fáj valahol? - vonta magához Sam feleségét,  de ő nemet intett a fejével, pedig pólóján ott voltak sérülésének nyomai is.
A fiúkkal megbeszéltük, hogy később visszajövünk és elvontatjuk onnan az autót, de addig is eltoltuk az úttestről és hazamentünk,  ahol azonnal hívtam Edwardot,  aki pár csörgés után felvette:
- Beni eltűnt - vágtam a közepébe.
- Mégis, hogy tűnhet el egy csecsemő? - hüledezett, s a háttérben mozgolódás támadt,  bizonyára közelebb jöttek hozzá.
- Sam párjával volt és éppen hazafelé tartottak, de autóbalesetet szenvedtek...
- Nagyon megsérültek? - hallottam meg egy aggódó nő hangját, valószínűleg a családfő feleségéét.
- Emily-n egy karcolás sincs, pedig csúnyán összetört a a kocsi és vér is van benne, emellett még ki is gyulladt az, de azt is eloltotta valaki, sőt még a fának sincs semmi baja. Nagyon furcsa ez az egész.
- Hogy érted, hogy nincs baja a fának sem? - értetlenkedett a családfő.
- Egyszerűen nem látszódik meg a fán a becsapódás jele, de a kocsin ott van a nyoma, és még az úton is látszik. Emily-n pedig egy sérülés sincs, pedig emlékszik rá, hogy csúnyán beverte a fejét az üvegbe. És mielőtt kérdeznétek, az üvegen is ott van a nyom.
- Ez nagyon különleges adottság lehet - hangzott egy ismeretlen hangja. - Véleményem szerint egy gyógyító van a háttérben.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Carlisle.
- A hallottakból leszűrve,  az a véleményem, hogy mind a természetet és a hölgyet is meggyógyította az a valaki. Nem volt ismerős az illata?
- Nem éreztünk senkit sem a közelben - válaszoltam.
- És a gyermek? - kérdezte a kis kobold szerű lány a vonal túlvégén.
- Eltűnt. Mint akit a Föld nyelt el. Leah, a bevésődése érezte, hogy megsérült és viszont utána már semmi baja nem volt, örült valaminek, és eltűnt,  mintha elvágták volna a kapcsolatot.
- Semmit sem érez felőle? - Carlisle. Ránéztem az említettre.
- Gyengéden érzem Őt, de valami gátolja, hogy tudjam merre keressem - mondta Leah,  s tekintete a távolba meredt. Sajnáltam, hogy ilyenen kell átesnie, így is elég nehéz élete volt. Bele gondolni se merek, hogy most mit érezhet.

- Elképzelésünk sem lehet, hogy hova tűnhetett - mondta Edward.

- Esetleg Alice nem lát semmit? - tudtam jól a kis csaj képességét.

- Sajnos nem látom jól a jövőtöket, most még annyira sem, mint eddig - válaszolt kérdésemre Alice.

- Azért, köszönöm. Most viszont leteszem, próbálunk nyomok után kutatni, hátha rábukkanunk valamire. Sziasztok! - válaszukat sem vártam meg, azonnal kinyomtam a telefont, s az udvarra kiérve farkassá változva futottam vissza az összeroncsolt kocsihoz, míg Embry, Sam és Paul szállító kocsiért ment, hogy elhozhassák haza az összetört autót. Keresésem bármilyen nyom után hiábavaló volt, így késő este hazavergődve, az ágyamba zuhantam, s mély álomba merültem.

/Bella szemszöge/

A kicsivel a kezemben hagytam el az erdőt, s léptem ki a város szélső útjára. Éreztem, hogy mindkettőnknek szüksége van pihenésre, s a kisvárost is elhagyva mentem egy nyugodt, biztonságos, meleg helyre, amire a napokban bukkantam rá, kitudja melyik földrészen. Az utazás számomra nagyon egyszerű, mert egyik pillanatról a másikra ott vagyok, ahol csak szeretnék, a részecskéknek köszönhetően. Nem nevezném teleportálásnak, azt amit csinálok, mert az egyik helyről kerül hirtelen a másikra. De én nem. Én utazok a részecskéken keresztül, amelyek mindenhol jelen vannak, legyen az a levegő, vagy egy tárgy. Igaz, hogy én is pillanatok alatt egy másik helyen vagyok, de én az odajutásom pillanatáig több milliárd részecskével találkozom, s érintem meg őket. Egyszerűen imádom, amit akkor átélek és örülök, hogy a részük lehetek.

A biztonságos zónámba érve lassítottam, s beléptem a szobába, amit kisajátítottam magamnak egy hatalmas épületben. Már évek óta magányosan állt itt egy több hektárnyi föld közepén, s kiélveztem az egyedüllétet. Csinosan kipofoztam a lakrészemet, és a hozzá tartozó fürdőszoba részt. Szerencsémre még működőképes volt a vízrendszer a házban, s meleg vizet is tudtam csiholni. A karomban lévő gyereket leraktam az ágyamra, melyre a napokban húztam, új lepedőt.

Mivel az egész házban hűvös tengett és még világítás sem volt, egy szempillantás alatt képeztem hőforrást a szoba közepére, ami szinte azonnal felmelegítette a szobát és világította meg. A kádba engedtem egy kevés meleg vizet, melyet felmelegítettem és a szobába mentem az éppen lefelé mászó kisfiúhoz. Gyorsan elkaptam, mielőtt leesett volna, s elvittem fürdetni. Időközben rájöttem, hogy nincs mibe átöltöztetnem és bepelenkáznom, de számomra ez nem jelentett gondot. A gyermeknek fel sem tűnt az a pár pillanat, míg elugrottam egy üzletbe, leemelve a polcokról számunkra szükséges eszközöket, majd gondosan felöltöztetve az ágyba vittem. Ott dúdoltam neki egy kis altatót, amitől hamar elaludt.

Nyitott fürdőszoba ajtóval én is elmentem fürdeni. Emberi lassúsággal lehámoztam magamról a ruhákat, s egy kupacba dobáltam a sarokba. Majdhogynem csordultig engedtem a kádat vízzel, majd lassan belefeküdtem a mámorító vízbe. Ahogy teltek a percek, úgy adtam át magam a nyugalomnak, s olvadtam egybe a vízzel, ami körülölelte a testemet. Úgy olvadtunk össze,  mint két összeöntött folyadék. Összegabalyodtunk, mint a több ezer éves inda, s harmonikus pillanat ereszkedett le az egész lényemre.

Órákig pihentethettem testemet, de elmém mindvégig tudatánál volt, s készen állt bármire. Körülbelül addig maradtam meg a nyugalmi állapotomban, míg sírni nem kezdett a tőlem oly közel fekvő gyermek. Kiszállva a kádból, azonnal lepergett testemről a víz, s immáron szárazon léptem közel az éhes kis emberhez. Végigsimítottam puha kis bőrén, könnyeit letörölve onnan, s azonnal abbahagyta a sírást, s kapaszkodott bele kezembe. Finoman felemeltem az ágyról, s csupasz bőrömhöz érintve hozzám bújt, és kapaszkodott belém. Arcon csókolva selymes bőrét, visszahelyeztem az ágyra és ételt szereztem számára, s számomra egy ruhát, mely elfedte mezítelen bőrömet.

Miután megetettem a csöppséget, újra álomra szenderült, s idejének láttam, hogy a magam számára is harapnivaló után nézzek. Elmémet kieresztve kerestem a megfelelő táplálékom, s rövidesen meg is találtam őt, aki egy nagy belváros sikátorában húzódott, keresve a megfelelő prédáját a tömegben. Több társa jelenlétét is éreztem, de a ő lelke volt a legsötétebb mind közül. Ahogy kigondoltam, hogy Ő lesz ma a lakomám, már ott is voltam mögötte, tőle pár lépésnyire. Szerencsétlen nincs tisztában helyzetével és percek múlva már engem fog Ő táplálni.

Hangtalanul odasétáltam mögé, s gyengéden vállára helyeztem a kezemet, mire megijedt, s megfordult volna, ha engedem, de vasmarokként tartottam a vállát. Esélye sem volt, hogy kiszabaduljon szorításomból. Addig addig küszködött, míg véletlen, de tényleg véletlen elroppantottam a lapockáját és vállát. Ordítva adta tudtomra, hogy ez fájt neki, de ennek én csak örülni tudtam. Ő is kegyetlenül ejtette csapdába áldozatait, most megmutatom neki, hogy azok az emberek mit éreztek a kezei között. Nyelvét kitépve hallgattattam el, s ezután már megmukkanni sem tudott, de nem is akart, mert tudta, hogy elérkezett a veszte.

Azonban, még mielőtt elkezdhettem volna beváltani ígéretem, amit magamnak tettem, megzavart minket pár közeledő léptek:

- Demetri! - szóval így hívják. Prédám elé sétálva, lassan végigsimítottam álla vonalán, s érintésemtől abban a pontban vér kezdett csordogálni onnan. Nyelvem végighúztam a sűrűsödő vérén, mire döbbenten kísérte végig minden mozdulatom. Nem óhajtottam elhagyni a sikátor sötét zugát, így energiát mertem a levegőből, s körként elektromos burkot emeltem, hogy megközelíthetetlenek legyünk. A levegő sercegett a párával való találkozás következtében, s láthatóvá tette a burkot, de még így is visszapattant róla a két közeledő vámpír. Egy fiatal lány és vele egyidős ikertestvére. Hogy honnan tudtam, hogy ikrek? A sejtjeikből mindent éreztem.

A kezeim között vergődő zsákmányom nem merte leemelni rólam a tekintetét. Összeroncsolódott válláról levettem a kezem és a nyakánál fogva emeltem a magasba. Félelem járta át az egész testét. Remegett, mint a nyárfalevél.

- Rég volt alkalmad bárkitől is rettegned - búgtam sejtelmes hangon, s apró mosolyra húztam a szám. - Egészen eddig az évszázadok alatt, te tartottad rettegésben a neked alárendelteket, s embereket - szorítottam rá még inkább a nyakára. - De én meg tudom neked mutatni, hogy mit is éreztek át az áldozataid - engedtem lentebb, s a falhoz nyomtam. 

- Kérlek ne! - suttogta, amit minden jelenlévő személy jól hallott.

- Mit kérsz? - néztem rá kíváncsian.

- Könyörgöm! Ne ölj meg! - hangja remegett, miközben hozzám beszélt.

- Halljátok ti is? - néztem a két testvérre mosolyogva, akik lefagyva álltak tőlünk pár lépésre. - Milyen szépen kéri. De sajnos nem tehetek eleget a kérésednek - néztem rá sajnálkozón, ami pillanatok alatt el is tűnt az arcomról és ördögi vigyor váltotta azt fel. - A te időd le járt létezni. Egy utolsó kívánság?

- Dögölj meg - vicsorított, de azonnal elroppantottam gégéjét, s kezdtem kivonni belőle a halhatatlansága létét. A teste pillanatok alatt vált gyengévé, s újra emberivé. Bőre visszakapta eredeti színét. Ahogy szervei kezdték visszanyerni régi állapotukat, s a keringése kezdett újra beindulni, a szíve dobbant egyet, majd utána még párat, s elérkezett az én időm. Megmukkanni sem hagytam neki időt. Mellkasán át téptem ki a szívét, összeroncsolva bordáit, s a vérben tocsogó szívéből kiharaptam egy darabot. 

Ahogy az életet adó hús és vér ajkaimhoz ért, elkapott a mámor, s még többet akartam. Külső szemlélőként visszataszító látványt nyújthattam, ahogy felfaltam a szív minden egyes részét, de számomra felemelő érzést ajándékoz. Ami eddig egy gyilkos testében nyugvó szív volt, ezután az én lényemnek a részévé vált, s bennem élt tovább, immáron megtisztulva és felszabadulva. Kezemről lenyalva az éltető vért, oldalra fordítottam fejemet, s ránéztem a két szemtanúra, akik sokkot kapva reszkettek földbe gyökerezett lábakkal. Még akkor sem voltak képesek megmozdulni, amikor közéjük értem, s végigsimítottam arcukon. Visszapillantva a zsákmányomra, megesett rajta a szívem. De hamar elmúlt, mert a múltban lévő tettei jóval felülmúlták, azt, amit most én tettem vele. Egy momentum alatt porrá égettem a holttestét, majd magára hagytam a két megzavarodott ikret, akikre csak később találtak rájuk. De még akkor sem voltak képesek magukhoz térni a sokkból, s magyarázatot adni az előttük lezajlott jelenetre.

21. fejezet

Sziasztok! Újra itt, újult erővel belekezdek ebbe a részbe, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Mivel már nem emlékszem a régi elméleteimre, gondolataimra, elképzelhető, hogy más irányba is elviszem a történetet, de az biztos, hogy addig itt maradok, míg le nem zárom. Nem tudom ez hány fejezetet takar, de teljes lesz a blog ^.^

XOXO

VattaCukor♥

21. fejezet

/Edward szemszöge/

A sír kifosztása után semmi nyomra nem bukkantunk, holttestet sem találtunk, az ég világon semmit sem. A falka sem bukkant semmire a térfelükön. Mintha mindent nyomot a föld nyelt volna el. Az összerongált nyughelyet amennyire lehetséges volt, rendbe tették, hiába is állt az üresen. Fogalmunk sem volt, hogy ki és hogyan tehette ezt.

Egy héttel később viszont elterelte egy különös ügy a gondolatunkat erről a problémáról. A semmittevés következtében, Emmett a csatornákat váltogatta a tévében, amikor egy igen érdekes eseményre lettünk figyelmesek. Rögtön vissza is kapcsolt a hírcsatornára, ahol elborzasztó képeket mutattak fel a nézők elé, de hiába is volt eltakarva a vér, mindenki tisztában volt vele, hogy milyen is lehet az eredeti kép.

NwYork egyik eldugott részén fedezték fel a gyilkosság nyomait, azon is belül egy elhagyatott raktárban. Mindent vér és korom borított. A testek, amik porrá égtek, azonosítatlanok maradtak, de mi azonnal felismertük a vámpírtest utáni nyomokat és foltokat. Hasonlót láttunk már, csak az a szemünk láttára vált köddé, viszont ezt ott hagyták. Mindenfelé égett holttest nyomok terültek el, mit sem sejtve az emberek ezekről a bizonyítékokról.

Családom gondolatait hallgatva, mindannyian egyre gondoltunk. A tettes ugyanaz volt, ugyanaz a vonzó teremtés, aki itt is elintézte megszökött áldozatunkat. Carlisle gondolataiban olvasva a kíváncsisága felülkerekedett és rögtön a dolgozószobájába vetette magát, hogy  repülőjegyeket foglaljon. Saját szemével akarta látni a helyszínt. Alice rögtön utána rohant, mert látva a jövőt segítette ki apánkat. Mindnyájunk számára elintézte a repülőjegyet, ami röpke két és fél óra múlva indul, így mindenki elrohant, hogy összeszedje a szükséges holmiját és kocsiba ülve elindultunk a reptérre.

Odaérve azonnal csekkolnunk kellett és már repültünk is. A feszültség, ami egész úton ránk telepedett, csak az épület lezárt területén hagyott alább. Óvatosan, figyelve környezetünkre lopakodtunk be a raktárba és néztünk meg mindent.

Csak az összeégett vámpír szagokat éreztük, semmi mást nem tudtunk felfedezni. Az egész hely porrá égve terült el alattunk. Semmit sem kímélt a tűz. Láttuk, hogy egyetlen egy emberi hamu sem volt ott, így egy közeli hotelban lefoglaltunk az éjszakára szobákat, ahol megbeszéltük a látottakat. Egyedül Jaspernek volt ismerős egy kicsit az egyik vámpír szaga, de nem volt magában biztos, mert már múlóban és halovány volt az. Elmondása szerint régen egy csapatban harcoltak, de levált tőlük, mert új életet akart kezdeni. Ezután csak annyit hallott felőle, hogy kényszeresen gyilkolt családokat, szerte a világon. Halkan megjegyezte - a lányok miatt -, hogy kedvence a csecsemők vére volt, mire Esmee az arca elé téve kezét elvonult az egyik szobába, s követte ős Rose és Alice, akik az este további részében nem mozdultak ki onnan. Rosalie hangja törte csak meg egyszer a csendet, miszerint legalább meglakolt a bűneiért.

A reggeli híreket nézve, viszont megint hirtelen bejelentést tettek, amiben az állt, hogy hasonló gyilkosság történt Dallasban, mint NewYorkban. Így Forks helyett azonnal oda utaztunk és szemügyre vettük az éjszaka folyamán a helyszínt, de szintén nem bukkantunk semmi nyomra. És ez így ment Chicago-ban, Floridában, Torontóban, később már Európában is felfedezték ezeket az eseményeket, mint például Párizsban, Münchenben és még sorolhatnám merre. 

Családommal biztosak voltunk, hogy nem csak ezeken a helyeken történt ez meg, hanem olyan kisvárosokban is, ahová nem ér el a sajtó, híradó keze. A vámpírok mozgolódásba kezdtek, mert időközben ők is rájöttek, hogy ezek a parázs nyomok fajtánk bélitől származtak, s próbálták az eddiginél is jobban összehúzni, elrejteni magukat. Még Volterra is elcsendesedett, sőt az uralkodók is elhagyták a helyet, menedékbe vonulva, amit senki sem tudott, hogy hol van. Ezt is csak onnan tudtuk meg, hogy Carlisle miatt utaztunk el oda, mert fel akarta kutatni a kastély könyvtárát, hátha van valamilyen feljegyzés a régmúltból erre a helyzetre, de semmit sem találtunk. 

Míg mi az világot jártuk, a falkával is tartottuk a kapcsolatot, akik megpróbáltak visszatérni a megszokott élethelyzetükbe, kisebb-nagyobb sikerrel. Bella halálán egyikük sem volt hajlandó továbblépni. Egyszerűen képtelenségnek gondolták, hogy ne legyen közöttük. Unokaöccse talán kicsit jobb állapotba került, mint mikor elhagytuk Forks-ot - immáron három hónapja -, de a mai napig sír, s csak Leah tudta megnyugtatni a kicsit, mivel a bevésődése. 

Volterára visszatérve. Már egy hónapja vagyunk itt, amit nem igazán szívlelek, de tenni ellene még nem tudunk. Egyik nap viszont egy igen érdekes esemény történt. Marcus léptei csapták meg a fülünket, s pillanatokkal később Ő maga jelent meg az ajtóban. Csodálkozva néztünk fel rá, hogy mit keres itt egymagam, míg a két testvére sehol sem volt.

- Öreg barátom, de régen láttalak már! - ölelte meg apámat Marcus, majd minket is üdvözölt - Minek köszönhetem látogatásotokat?

- Kutatunk a feljegyzések között, hátha találunk valamit a jelenségre, de eddig semmire sem bukkantunk - lapozott át egy újabb könyvet Carlisle.

- Betéve fújom az összes dokumentumunkat, Carlisle - ölt le az egyik megroggyant székre - Semmit sem fogsz találni. 

- Sajnos én is így érzem - rakta le a papírokat Jasper is.

- Én, Marcus barátom, te miként jöttél ide vissza? - ült le mellé Carlisle.

- Rájöttem, hogy hiába is bujkálunk, ha akar az a valaki megtalál. Emellett nem érzem úgy, hogy bármi rosszat is tettem volna, ami miatt nekem el kellene rejtőznöm. 

- Szóval biztos vagy abban, hogy ez az egész valaki műve? - néztem rá.

- Ki más lenne képes így elbánni egy vámpírral? Ha többen lennének, azt tudnunk kellene, mert egynek közülük is meg kell, hogy haljon, ha erőfölényben lennének az áldozatok. Kizártnak tartom, hogy egy hadsereg legyen, mert azt a mozgást észlelnünk kellene - fejtette ki véleményét Marcus, amiben igazat adok neki - Csak azt nem tudom, hogy mégis kinek lehet ekkora ereje, hogy egy egész teremnyi vámpírral végezzen, majdhogynem egyszerre. És azt sem tudom, hogy miként választja ki az áldozatait.

- Erről van egy feltevésünk - nézett fel Carlisle, majd rám nézett, hogy mondhatja e, s én bólintva beleegyeztem - Az eddigi vizsgálataink alapján arra a feltevésre jutottunk, hogy az áldozatai bűnöző, kifejezetten nagyobb kártevő vámpírok. Mindössze csak pár nyomból tudunk erre következtetni, mert akadtak az áldozatok között távolabbi ismerőseink, akik emberi vért fogyasztanak, nagyobb mennyiségben.

- Hm, ez igazán különös... Sőt, igaz lehet. Mi is folytattunk kutatást, és bukkantunk régi Voluris katonáinkra, akik leadva a köpenyüket, leváltak rólunk, nagyobb galibát okozva ezzel az emberek világában...

Marcus beszédét telefonom csörgése zavarta meg, amit arrébb vonulva fülemhez emeltem:

- Beni eltűnt - vágott a közepébe Jacob, minden kertelés nélkül.

/Tudjuk.ki szemszöge/

Minden vámpír mögött van egy gyenge, önálló réteg, aki a legveszélyesebb. Néha még én is a szintjükre csökkenek le, de közel sem olyan durván mint ők. Isten ment, hogy én olyan legyek, mint ők. Bár nem tudom, hogy milyen az igazi kilétem, mert semmire nem emlékszem a múltamból. Mindössze csak egy két képfoszlány ugrik be néha néha, de hamar homályba is vész. Hogy szétválasszam a múltam és jelenem igazén könnyű. A múltamból mivel semmire sem emlékszem, még bosszúságot sem érzek, hiszen az egy fekete pont, és nincs min bánkódnom, hogy elveszítettem. Viszont egyetlen egy dolog mindig kísért, vagyis kettő. Egy aranybarna szempár, és egy csecsemő a karomban.

A jelenem viszont konfliktusokat szül. Szinte szociális fóbiával küszködök, ha társaság közelébe megyek. Rám jön a pánik és ha elveszítem a fejem, nem emlékszem, hogy mit csináltam az idő alatt, s vértengerre, füstre és hamuval körülöttem térek magamhoz. Nem tudom, hogy választok ki az áldozataimat, de ma már tudom, hogy akiket megölök, nem kell sajnálnom, mert ugyanúgy bűnösek, mint én. De nem, én nem vagyok az. Én csak a gonoszokat szabadítom meg a Földtől. Kiirtom a számomra zavaró tényezőket, hogy ne rontsák tovább a környezetet és ne öljenek ártatlan családokat, embereket.

Eleinte nem tudtam kiket ölök, csak öltem azokat. De, ahogy fejlődtem rájöttem, hogyan kell megfélemlíteni áldozataimat és vígan dalolásztak más gyilkos társaikról. Igaz, a legtöbb csak akkor kezdett beszélni, amikor azt mondtam neki, hogy ha elárulja ki az, nem fogom megölni, de ez csak egy hazugság. Aki megérdemli, az meg is hal. Az, hogy életben hagyom csak egy szó, mint a többi. Így haladtam államról államra, s jártam meg szinte az egész világot, néhol kitérve következő zsákmányomhoz.

Gondolhatja bárki, hogy mentális állapotom nem normális, de én tisztában vagyok vele, hogy teljesen jól és egészséges vagyok. Az aki régen voltam, már halott, bárki is voltam. Volt, hogy odamentem egy ártatlan emberhez, és megkérdeztem tőle, hogy Ki vagyok? de a válaszát sem vártam meg, otthagytam őt, s semmivé lettem. De csak számára. Igen, sokkal gyorsabb vagyok mindennél. Érzem a levegőben a pólusok áramlását. Az energia sűrűségét. A villámok erejét. Az élet értelmét. Érzem az emberekben lévő folyamatok lezajlását. A részecskék megjelenését. Mindennek a tudatában vagyok

Elsőnek, amikor tisztán tudatomhoz tértem, s nem vakított el semmi, megijedtem magamtól, az emberektől, mindentől, ami körülöttem volt. Egy sötét alagút alján voltam napokig, majd egyre kijjebb és merészkedtem a fényre, ami szinte vakított, de később már azzal sem volt problémám. Testem magától reagált mindenre, ami körülöttem zajlott, s védett meg minden veszélytől, ami rám leselkedett. Az eddigi rejtekhelyem elhagyva magamba néztem és rájöttem, hogy szinte semmi sem lehetetlen a számomra. Erőm teljében voltam és vagyok a mai napig. Életerőm kifogyhatatlan, még alvás nélkül is. Ha a testem pihen is, az elmém nem tud. 

Nem gondoltam, hogy szörnyeteggé váltam, mert ez nem így volt. Én valami új lettem, valami jó, ami segít a bajba jutottakon. Az az egy visszataszító, hogy a leggazdagabb táplálékom, egy eddig mást éltető szív. Egy vámpír szíve. Persze minden mást megemésztek, de azzal nem lakom jól, ha túlhajszolom magam, egy nagyobb raj megsemmisítésénél. Bármiből létrehozok energiát, amit tovább csiholva tűzet képezek, s ebben fojtom, ölöm meg prédámat.

A tudás, amit a hónapok alatt szereztem, más embert már felőrölt volna, de számomra ez még mindig kevés volt. Minden nap akartam valami újat látni és tanulni. Megfigyeltem az emberek szokásait, ezek mellett még a vámpírokét is, akik nem jelentettek gondot számomra. A martalékokról ne is beszélve. Azoktól is mindig megtanultam valamit. Egyet nem ismertem csak. A félelmet. De az év valamely napját ezt is megéreztem. Valahogy megint arra a helyszínhez értem, ahol elsőnek magamhoz tértem. Egy réten volt, azon belül is egy gondosan kialakított sírnál, amint mindössze egy kereszt állt, rajta Isabella Swan néven.

Oldalra döntve a fejem, gondosan megvizsgáltam a helyet. Ebből a sírból léptem ki, majd indultam el valamerre, ahol történ valami. Emlékszem a tűzre és egy aranybarna szempárra, de minden más a homályba veszett. Most, hogy itt vagyok megint, valószínűleg ez a lány lehettem én hajdanán, akinek a neve a kereszten állt. Szóval Bella. Óvatosan végigsimítottam a kezem a sírkövön, s alaposan az eszembe véstem a környezetem. Tudtam jól, hogy senki sem tartózkodik erre senki, így nyugodtan támaszthattam a vállam a síromnak és pihentethettem meg elfáradt testemet, ami már napok óta nem kapott számára tápláló vért. Ennem kell valamit. Éreztem, hogy tőlem csak kilométerekre jutok táplálékhoz, de a fáradtságot legyűrve elindultam valamerre. 

Az erdőn suhanva viszont egy babasírásra lettem figyelmes, ami egy kocsiból származott, majd később egy hangos csattanásra. Másodpercek alatt ott termettem és a felelem ekkor lett először úrrá rajtam. A kocsiban az a csecsemő feküdt, akit ébrenlétem óta kísért végig. Gondolkodni sem gondolkodtam, azonnal az égő kocsihoz rohantam, s téptem fel az ajtaját, amit méterekre elhajítottam. Finoman benyúlva az autóba, kiemeltem onnan az eszméletlen gyereket és magamhoz szorítottam. Kicsi szívén hallottam, hogy kezdi megadni magát. A páni félelem elkapott, s azonnal cselekedtem.

Kezemet mellkasához tettem, majd lassan tápláltam belé energiámat, amit kicsi teste csak úgy ivott magába. Érzetem, ahogy életereje egyre nő a kicsinek, majd újra a régi fényében tündökölt, s kinyitva pici szemeit, rám emelte, s örömében kacagva bújt hozzám, s én is magamhoz szorítottam, persze nagyon óvatosan. Ekkor figyeltem csak fel még egy gyengén verdeső szívre, aki a volán mögött ült eszméletlenül. Gyorsan - a gyermekre figyelve - megkerültem a lángoló kocsit, s egy suhintással elaltattam a keletkező tüzet. A volán felőli ajtót érte a legnagyobb csapódás, mert teljesen be volt horpadva, s egy fa szegélyezte. 

A babát bal karomba véve, megfogtam a kocsit és elhúztam a hatalmas fenyőtől, minek a kérge is megsérült, de oda csak azután tértem vissza, miután letéptem a vezető felőli ajtót, s kiemeltem a sérült nőt. Háta mögé nyúlva kiemeltem pihekönnyű súlyát, s az egyik fának támasztottam. Hallottam, ahogy szíve már az utolsókat rúgja, de még mielőtt bekövetkezett volna az élete vesztesége, őt is meggyógyítottam. Amikor már makkegészséges volt, felálltam mellőle, s a megroncsolódott fához sétálva, megsimítottam a kérgét, és helyreállítottam a megfelelő pompájába. 

Amikorra végeztem minden sérüléssel a természeten is, megfordultam, s az eszméletlen nőre pillantottam. Gyönyörű rézbőrén a felhők mögül kibukkanó nap pont rávilágított, s még szebbre színezte azt. Ekkor hallottam meg a távolból futó lépteket, s idejének láttam, hogy továbbálljak a kezemben lévő csöppséggel. 

To be continued...

Sziasztok!

Fogalmam sincs, hogy kezdjek neki a bocsánatkérésnek, nagyon sajnálom, amiért éveken keresztül hanyagoltam a blogokat, s még így is akadt pár olvasó, aki érdeklődött utánuk. Azoknak nagyon hálás vagyok, akik türelmesen vártak, most pedig mindent beleadok, hogy utolsó nekifutásra lezárjam a történeteket, amit még nem tudom, hogy hozok össze, de meglesz :3

Első sorban a Halál utáni szerelem c. blogom zárom le, majd azt követve a Visszatérő szerelem címűt.

Újraolvasom mindkettőnél a történeteket, kis javításokat ejtek rajtuk. ^.^

Remélem nyomon követitek a továbbiakban az eseményeket és együtt elmerülünk itt a Halál utáni szerelem-ben, kihozva belőle a maximumot! ☺

Mindkettő blogomnak új külsőt is adtam, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! :D

XOXO
VattaCukor♥